Hang

 

Már biztos vagyok benne, hogy valahol elvesztettem. Vennem kell gyorsan másikat. A sarokról látom a boltot. A kirakaton óriási felirat: „Szoprán 10% kedvezménnyel, csak ezen a héten!”. A kilincset keresem az ajtón, de az magától kinyílik. Belépnék, de megtorpanok, helyet adok a kifelé igyekvőknek. Két némakacsa totyog kifelé egymás mellett, fülsiketítő hápogással. Vajon min kaptak össze?

Belépek.

Az eladó éppen kiszolgál egy vásárlót. Nem bánom, addig szétnézek.

Az ajtótól mindkét irányban a fal mentén, padlótól a plafonig érő vitrinekben sorakoznak az árucikkek. Olvasom fent a feliratokat: állati, emberi, egyéb. Az utóbbi kíváncsivá tesz, de én azért maradnék az emberinél. Egy széles, többajtós szekrény teli van velük. Az ajtókon újabb feliratok: női, férfi, gyermek. A női polc előtt állok meg: szerető anyai, remegő-öreges, harcias amazon, búgó-szirén, rikácsoló-anyós. Végre látok ismerős kategóriákat is: alt, szoprán – az utóbbiból van árkedvezmény is. Egy pillanatra elgondolkodom az akciós ajánlaton, aztán elképzelem a családom reakcióját.

A másik vevő mögött becsapódik az ajtó. Az eladó rámköszön. Megfordulok. Még nem tudok megszólalni. Vállam felhúzódik, törzsemmel előre dőlve próbálom kipréselni magamból a levegőt, míg a szavakat formálom. Így is csak suttogás lesz belőle.

– Mennyi lesz? – kérdezem és a női kategória felé mutatok.
– Az attól függ, hogy milyet szeretne.
– Akár-milyet – mondom és hogy értelmet adjak a torkomból előtörő hangfoszlányoknak, felfele tartott tenyérrel, mintha egy hosszú árusoron mutatnék végig, jelzem, bármelyik megteszi a kínálatból.
– Akármilyet nem tudok adni, de bármilyet, azt igen! – folytatja lelkesen. – Mert egyáltalán nem mindegy, hogy milyet szeretne. A főnököm is megmondta ma reggel, hogy rendesen ki kell kérdezni a vevőt, hogy megtudjuk, mire vágyik. Hát, meséljen!

Nem várja meg a válaszom.

– Sok múlik azon, hogy csak otthonra kell, esetleg baráti beszélgetésekhez, vitákhoz vagy professzionális felhasználásra. Ha a mindennapi munkájában is eszközül szolgál, akkor másik polcon lesz majd az igazi. De azon belül is, kinek az acélos, kinek a bársonyos a megfelelő. A főnökömnek például bársonyos van. Azon közölte ma reggel, hogy alkalmatlan vagyok. De foglalkozzunk most magával, kedves vásárló.

Rámmosolyog. Műmosolyába már belecsomagolta az árut, amit megveszek majd. Szerinte.

Akaratlanul is megrázom a fejem, a tekintetem a plafonra téved, de őt nem zavarja.

– Magas legyen vagy mély? Képzelje, olyan is van, aki a rugalmasan alakíthatót választja. De ezek mind speciális igényekre szabottak. Lehet, hogy magának nincs is szüksége ilyen extra minőségre.

Most határozottan nemet intek, a professzionális kategóriát valószínűleg meg sem tudnám fizetni.

– Értem, akkor csak olykor-olykor szólaltatná meg, igaz? Hát persze, maga már ránézésre sem az a típus, akié az utolsó szó. Na, nem bántásból mondom, csak tudja, egy jó eladónak fel kell ismernie az ügyfele igényeit. Ha jól gondolom az sem fontos, hogy éles legyen. Az csak bajt okozhat.

Jelezném, hogy nem fontos, de ő rám se néz. Lehunyom a szemem, sóhajtok.

– Milyen színű legyen? – kérdezi, de továbbra sem néz rám. – A fehér, az kicsit zajos, azt nem javasolnám. A sötét, az meg, hogy is mondjam, azzal maga nevetséges lenne. Már ne is haragudjon, de ahhoz tényleg születni kell. Megvan! Ez az átlátszó, ez kiválóan illik magához! Egyszerű és nagyszerű.

Ujjaim dobolni kezdenek a pulton. Rosszallóan pillant rám.

– Ne legyen ideges, kérem! Nekem ez a munkám. Egyelőre. De ha nem kérdezem ki rendesen, lehet, hogy a jövő héten kirúgnak. Még egy kis türelmét kérem.

Rázom a fejem, de már csak dühömben, mert ezzel itt nem megyek semmire és közben a torkomban egy gombóc növekszik.

– Sorozatgyártottat vagy teljesen egyedit szeretne? Ez utóbbi persze drágább, és többnyire nem térül meg. Itt van pár mögöttem, de évente legfeljebb egyet visznek el belőle. Nem éri meg.

Tudom, hogy ki kellene mennem az ajtón és otthagyni ezt a nyomorultat, de egyszerűen nem tudok sarkon fordulni, meg kell kapnom amiért jöttem! Öklömmel a pultra csapok.

Ijedten néz rám, de bizonytalanul mégis folytatja.

– Még sok mindent nem is kérdeztem meg, hogy magyar legyen-e, vagy esetleg külföldi?

Nem hagyom, hogy befejezze, a vitrinhez ugrok, találomra kiveszek egyet a korábban nézegetett áruk közül. A pulton az eladó felé csúsztatom a dobozt, olyan erővel, hogy az a hasának ütődik és leesik.

Ő hátralép és a háta mögötti polcról az első keze ügyébe akadó árut felém dobja.

– Vigye! És tűnjön el!

A termék elém esik a földre. Egyedi gyártású szériaszám van rajta. A dühöm hirtelen elpárolog. Azért ezt a játszmát még lejátszom: lehajolok érte és felemelem a hangom.