Sárgaház (jó lesz)
„Nézd! Mama, nincs a fiadnak helye ezen a földön”
(Gogol: Egy őrült naplója)
Február 17.
Imádom a havas tájat. Szeretem járni, vagy csak az ablakból gyönyörködni benne az én kis sárga házamból. Munka után. Töltök egy pohárkával, aztán csak állok az ablakban és gyönyörködöm. Kicsit savankás – mondta kissé lesajnálóan az eladó a sarki boltban –, de azért jó lesz. És tényleg, nekem jó. Állok az ablakban. Nézném a havas tájat. De nincs hó. A szomszéd macskáit figyelem. Egy cirmos és egy trikolor. A trikolor épp a hátsóját nyalogatja, a másik egy rigót figyel feszülten a fenyőfa ágán. Ez a két dög nagyon otthonosan mozog a kertben, az ÉN kertemben, pedig már annyiszor szóltam a szomszédnak. Ő mindig csak vállat von – Ezek macskák, szomszéd! Nem lehet megkötni őket. Mit nem ért ezen?
Február 23.
Behívott a nagyfőnök. Izgatottan megyek hozzá, mégiscsak ő a nagyfőnök. Persze én is ülhetnék az ő székében, elvégre született Récsey vagyok, diplomám is van, de hát másként alakultak az én dolgaim. Bezzeg ő! Mielőtt hozzánk került, még a minisztériumban is dolgozott, igazi nagy kutya. Az irodája is az ő nagyságát hirdeti. Hatalmas asztal, kényelmes fotellel. Van itt minden, bőrkanapé, márványasztal, festmény és egy hatalmas tévé. Hű, ha nekem ilyenem lehetne. De nincs. Neki van, no persze, ő a nagyfőnök. Nem hagy sok időt bámészkodásra, rögtön belekezd mondandójába.
Tudja, kedves Récsey – szól kellemes, bariton hangon. – Hm, ugye maga a Récsey? Elnézést, kicsit sok emberrel kell ma elbeszélgetnem. – Bólintok, ő meg folytatja – Szóval, kedves Récsey, a helyzet az, hogy válság van. Biztos érzi ezt maga is. A vállalat is ..., és hát a német vezetés ...
Nézek ki magamból, míg ő bariton hangján mondja a betanult dumát. Nem értem, talán nem is hallom, hogy mit mond, csak bólogatok, elvégre ő a nagyfőnök. Az idő múlik, ő lassan mondandója végére ér:
..., és remélem, hogy azért hamar talál magának új munkahelyet, és egy nap mosolyogva gondol vissza az itt töltött évekre.
Hogy mi van? Izgatottan felpattanok, összevissza beszélek, talán kiabálok. Ő csak ül a nagy, kényelmes fotelben, mosolyogva mondja – Nyugodjon meg, kedves Récsey, talán ma nehéz, de később, nos, később azért jó lesz!
Július 4.
Ma van a függetlenség napja. Hát én aztán független vagyok. Itt, a kis sárga házamban. Nincs család, nincs munkahely. Nincs semmi függőség. Havas táj sincs, csak a savankás bor, meg azok a rohadt macskák. Lefogadom, most is arról dumálnak az ÉN kertemben, hogy mekkora lúzer vagyok, mert nem tudok munkát találni. Hát mi a fenét gondoltok ti? Talán olyan egyszerű egy ötvenes pasinak? Tucatnyi helyre beadtam a jelentkezésemet, de a legtöbb még csak válaszra se méltat. Na persze – „Mit akarhat egy ötvenes ürge? Ha még nem talált magának állást, akkor biztos baj van vele.” Baj velem, mi? Fenéket. A baj, drága uracskáim, hogy megszűnt a munkahelyem, a ház hitele ketyeg, május óta nem tudom fizetni a részleteket. Ez a baj, meg azok a rohadt macskák, akik rajtam röhögnek, kint a kertben, ami az enyém – még.
December 24.
Rohadt hideg van. A házban, bent. Két hete kikapcsolták az áramot, egy hónapja a gázt. Az utolsó üveg savankást bontom. Állok az ablakban, a kis sárga házam ablakában, hónak nyoma sincs. Bezzeg azok a rohadt macskák, azok most is a kertemben üldögélnek. A trikolor nőstény mancsával felém mutogat, a másik, egy cirmos, helyeslően bólint. Tuti, hogy rólam beszélnek. Beszélnek? Egyenest a képembe röhögnek. Kirontok a kertbe. Csak úgy, kisgatyában. Mit jár a szátok, mi? Én vagyok valaki, vagy legalábbis voltam, meg leszek. És különben is, aki a saját fenekét nyalogatja, az ne szóljon meg engem! – üvöltöm, ahogy a torkomon kifér. A két macska kényelmesen távozik az orgonabokor mögött, vissza az otthonukba.
Április 4.
Ma felszabadultam! Nincs többé hitel. Ház sincs. Azt elvették. Mármint, a ház most is a helyén van, ellenben engem elzavartak. A bank küldte őket. Mert nem fizettem a hitelt. Persze, hogy nem fizettem. Nincs állásom. Adjatok munkát, akkor lesz pénzem, akkor tudok fizetni. De azt persze nem adtok. És pénzt se és időt se, és most már semmim sincs. Nekem! Nekem, akire azt mondta a gimis osztályfőnöke, hogy belőlem ..., és az énektanár meg, hogy olyan a hangom, de olyan, ...! Aztán tessék, a „no liba, no máj” új szintre emelkedik: no család, no munka, no ház. A banki ember ott áll az ajtóban, az én ajtómban, miközben a holmimat kirakják az utcára. Azt mondja, hogy ne izguljak, ez is csak valami új kezdete és meglátom, még jó lesz. A macskák vigyorogva nézik, ahogy lassan elindulok. Ti csak ne rendezkedjetek itt be! Én még visszajövök és megtudjátok ki is az a Récsey Géza! – mondom nekik, de ők lenézően illegetik farkukat, még arra se méltatnak, hogy pár becsmérlő szóval illessenek, csak a bankos pasi néz rám furcsán.
Április 5.
Beköltözöm egy hajléktalanszállóra. Ilonka, aki felvett és aztán fekhelyemhez vezetett, nagyon kedves. Ő tudja, hogy miként kell egy Récsey Gézával viselkedni. Mondja is, hogy majd meglátom, hogy itt milyen jó lesz. Én is úgy gondoltam, elvégre itt nem kell annak a két disznó macskának a lenéző nyávogását hallgatnom. Szóval, azt hittem, ez jó lesz. Meleg hely, meleg kaja. Csak a Sanyival nem számoltam. Pedig a Sanyival számolni kell, még nekem, egy született Récseynek is. Számolni kell vele, mert ő számol a többiekkel. Pénzt. Amit összekoldulnak. És amiből leveszi a jussát, ami jár neki, mert ő Sanyi, aki már akkor is ennek a szállónak a vezére volt, amikor én még, ... Negyven – mondja, és én csak nézem, hogy miről is beszél. Negyven – mondja, aztán folytatja – és huszonöt a Kovácsnak, ő a helyettesem. A többi a tied. Meglásd, ha ügyes vagy, majd jó lesz. A szomszéd ágyról a Tahi magyarázza el a dolgot. Ez a Sanyinak és a Kovácsnak a része abból, amit összekoldulunk. Aki nem fizet, azt kicsinálják a szállóról.
Május ??
Találtam egy klassz bokrot, egy terebélyes tölgyfa alatt. Nincs túl messze az én régi, kis sárga házamtól. Csak pár lépés az erdő szélétől. Ide helyezem át a székhelyemet. Ez az új Récsey rezidencia. Muszáj volt váltanom. Még se tűrhettem, hogy egy egyszerű Sanyi dirigáljon nekem. Nekem, aki még nagyfőnök is lehetett volna, ha ... Azt hiszem, valaki korábban már bitorolta a helyet. Kész kis kastély épült itt, méltó egy ilyen ősi család sarjához. Nagyon tetszik itt, bár talán túl közel vagyok régi otthonomhoz.
Pár órával azután, hogy lepakoltam a délelőtt során összegyűjtött visszaváltható palackokat, üvegeket, megjelenik a két macska. Az a két rohadék, onnan, a volt szomszédomtól. Akik egyfolytában cikiztek. Én békésen pihenek a püspöklila hullámlemez árnyékában, amikor meghallom vernyákoló hangjukat. Rólam nyávognak. Nyilván megismertek. Gyaláznak egy darabig, majd az új szomszédjukról kezdenek beszélgetni. Arról, aki az én kis sárga házamba költözött, az én helyemre. Valami doktor lehet, legalábbis én ezt hámoztam ki a társalgásukból. Igazi állatbarát úriember – mondja a cirmos – nem, mint az az üvöltöző barom, aki előtte lakott a házban. Nem törődve semmivel, üvöltve pattanok fel, kisgatyában üldözöm őket az erdő széléig. Izzadtan térek vissza a helyemre. Elfáradtam, de tudom, ez még jó lesz.
Május – még mindig
És még mindig itt lakom, a tölgyfa alatti bokor mellett. Tegnap itt volt néhány fiatal, próbáltak rávenni, hogy menjek vissza a szállásra. Hát hülye vagyok én? Én, egy született Récsey? Fenéket! Nem hagyhatom, hogy egy ilyen Sanyi féle ugráltasson. Akkor már inkább az a két rohadt macska. Minden nap eljönnek. Olyan vagyok nekik, mint egy vásári majom. Ide hordják a haverjaikat, aztán közösen kiröhögnek. Lefogadom, belépőt is szed ez a két kis dög. De én nem törődőm velük. Dumáljanak, amit akarnak. Tegnapról van egy kicsi abból a régi savankásból. Húzok belőle. Elmosolyodok, én tudom, ez még jó lesz.
Július – asszem, vagy?
Tegnap bementem a központba. Van ott egy kis tér, oda mentem. Ott nincsenek állatok, akik rajtam röhögnek. Azaz, akik vannak, nem ismernek, ezért békén hagynak. Leraktam egy üres papírzacskót, aztán énekelni kezdtem. Olyan a hangom, mint a bársony. Mondta is negyedikben a Somorjai, az énektanár – Récsey, magának olyan hangja van, de olyan ...
És lássuk be igaza volt. Én csak énekeltem, ott a kis téren, az emberek meg nem győztek álmélkodni és pénzt dobálni a zacskóba. Csak az a hülye galamb ne jött volna oda. Én nyugodtan, csodás hangomon énekeltem a lelkes közönségnek, ez a galamb meg nekiállt cikizni. Hogy ilyen fa hangom van, meg olyan béna vagyok, és hasonlókat. Csoda, hogy kiestem a ritmusból? Most aztán sajnálhattam, hogy nem volt ott az a két rosszindulatú macska. Ha azok ott vannak, biztos elmenekül a galamb. De nem voltak ott, és más állat se, csak ez a botfülű dög. Az emberek sietve távoztak, hiába magyaráztam, hogy ez csak apró technikai hiba és hogy a nyamvadt galamb a hibás. Nem figyeltek rám, mi több, egy galambszürke kabátos vénlány még etetni is kezdte a madarat. És én ilyenekre pazarlom csodás tehetségemet. Talán majd legközelebb. Talán, máshol. Akkor majd jó lesz.
Még mindig nyár
Nagyon meleg van. Ma egy új helyen adtam koncertet, amikor egyszerre elsötétült minden. Valami orvosi rendelőben térek magamhoz. Egy ágyon fekszem, azt hiszem, oda is kötöztek, mert hiába próbálok, nem tudok felkelni. Még jó, hogy a macskák nem látják.
Kellemesen hűvös van, még jól is esik, csak van némi gondom. Pisilnem kell. Próbálok felkelni. Nem megy. Kiabálok. Üvöltök, ahogy csak tudok. Nem értem, miért nem segít senki. Hé, emberek! Macskák! Valakik! Pisilnem kell! De senki nem figyel rám. A folyosó végén egy trikolor macska tűnik fel. A volt szomszédom macskája. Megáll, pár méterre tőlem. Halk csobogást hallok a közelből. A macska elvigyorodik. Te mekkora lúzer vagy! – mondja, majd peckesen elsétál. Valaki üvöltözni kezd a közelemben.
Már nem kell pisilnem.
Még nincs hó
De hideg van. Nem tudom, hogy hányadika van, de mindegy is. A szállóra gondolok, meg Sanyira, meg a két macskára. Tegnap találtam egy félig teli szardíniás dobozt. Elraktam, majd megvendégelem a macskákat. Egész jó barátok lettünk. Cilike, a trikolór, Lizike, a tarka, és én, a született ..., hmm izé, Ré, Ré. Pillanat, csak egy korty savankás, és menni fog. Megvan, Récsey. Mert ez vagyok én. A Récsey. Tudod, aki akár nagyfőnök is lehetett volna, és az énektanára is azt mondta, hogy ... csak aztán ..., mindegy. Szóval, itt várom Cilikét és Lizikét, a félig teli szardíniával. És műsorral. Mert mára igazi sztár lettem, komoly repertoárral. Rendszeresen fellépek a kis téren a központ mellett. Amikor belekezdek a műsoromba, látom az emberek arcán a boldogságot és a megtiszteltetést, hogy egy ilyen nagy művész, egy igazi Récsey lép fel náluk. És csak úgy ömlik a pénz. Abból vettem most is a savankást. Cilike és Lizike nem szeretik, de nekik ott a szardínia. Nekem meg itt ez a kis itóka, mondta is az eladó a kis boltban, hogy nekem ez jó lesz.
Újév és most sincs hó
Csak hideg. De az nagyon. Kocsival jönnek, értem. Fehérruhás alakok. Biztos hallották, hogy mekkora sztár él itt, a tölgyfa alatti bokor melletti kastélyban. Ruhát adnak rám, aztán már a szirénázó kocsiban ülök. Suhanunk keresztül a városon. Nem lepődök meg. Se a száguldáson, se a szirénán. Egy ekkora sztárnak ez jár. A ruha, amit azért adtak, hogy ne fázzak, kissé kényelmetlen, mozdítani se tudom a karjaimat. Mondom is, hogy ennél jobb bánásmódhoz vagyok hozzászokva, és különben is, ha azt szeretnék, hogy náluk is énekeljek, akkor a barátaimat is el kell hozniuk, a Cilikét és a Lizikét. Jártathatom a számat, ezek rám se bagóznak. Na jó – mondom magamban –, hát majd megmutatom nekik. Ha ők ilyenek, tőlem egy hangra se számítsanak. Sírhatnak aztán, hogy elmarad a csodás koncert. Ami egy sztárnak jár, az jár. De a kocsi csak száguld tovább. Aztán egyszer ez az utazás is véget ér.
Megállunk, a szirénázás is abbamarad. Kinyílik az ajtó, egy hatalmas, sárga ház előtt állok. Itt kéne koncertet adnom? Hát mit képzelnek ezek?
Bemegyünk. Ajtó után ajtó. Mindegyiken felirat. Nem tudom elolvasni őket, túl gyorsan haladunk – lökdösnek helyiségről helyiségre. Végre egy nagyobb terembe érkezünk, ami tele van különböző emberekkel. Talán ők is művészek, talán ők is a fellépésükre várnak. Tegyék csak. Én ilyen körülmények között biztos nem fogok énekelni. Az egyik szemközti ajtón egy szakállas, köpcös ember lép be, sötét öltönyt visel. Biztos ő a koncert rendezője. Végre! Majd most beolvasok. Hát mit gondolnak ezek itt, hogy így bánjanak egy művésszel. Egy született Ré, Ré, mindegy, egy nemzetközi sztárral. És még a macskáimat se hozhattam el, a Cilikét és a Lizikét.
Elszántan indulok a köpcös, szakállas ember felé. Csak pár lépés. Megállok előtte. Mérgesen adom elő panaszomat, mit panaszomat, fenyegetésemet. Hát csak ne higgye, hogy meg tud győzni és mégis megtartom a koncertet. Így bánni kérem egy Ré, izé, egy ekkora sztárral. Ez mégis csak elfogadhatatlan. Ő csak nyugodtan áll, várja, hogy befejezzem. Halk hangon megszólal – Tudja, Művész úr, ide nem koncertet adni hoztuk, de nem ám! Van egy különleges stúdiónk, ahol a lemezén dolgozhat. A kollégáim mindjárt oda is vezetik.
A két férfi határozott mozdulatokkal vezet a stúdiószobához. Nagy párnázott ajtó, nyilván, a hangszigetelés végett. Kinyitják, majd nem túl durván belöknek. A falak is párnázottak, fehérek. Vicces, fehér fal a sárga házban. Ajtó zárul mögöttem. Az egyik fehér ruhás még bekiabál:
– Na, te dalos pacsirta, itt énekelhetsz, ahogy csak bírsz. Itt jó lesz.