Mulandóság

 

1.

Csodálatos vagy, benned van a felkelő nap frissessége, a reggeli harmat hűvöse. Hajnalka lesz a neved!, szagolt bele a Kreátor az opálosan fénylő parfümös üvegbe.

Hajnalka boldogan ringatózott gyönyörű kristályruhájában, és örömének lágy illatát az egekig szórta volna, de a Kreátor a helyére illesztette a könnycsepp alakú dugót. Pihenj, drágaságom!, tette az üveget a polcra a többi parfüm közé.

– Isten hozott a mulandóság birodalmában! – mozdult meg mellette egy pici, kék üveg.

Hajnalka válaszra sem méltatta, némán dédelgette önfeledt boldogságát.

– Ne hordd fenn az orrod ennyire! – szólt rá egy ovális, zöld üveg. – Azt hiszed, te elkerülöd majd a sorsodat?
– Nem tudom, mi az a sors – vetette oda Hajnalka. – Én csak azt tudom, hogy csodálatos vagyok… Ezt mondta nekem a Kreátor.
– Ja, csodálatos! Nem csodálatos vagy te, hanem ostoba! – nevetett keserűen a zöld üveg. – Azt hiszed, mi nem voltunk csodálatosak, amíg a Divat túl nem haladt rajtunk?
– Divat? – értetlenkedett Hajnalka.
– Az bizony! – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy kúp formájú, sötétvörös üveg. – Itt a Divat az isten. A Kreátor segítségével megteremt, aztán elpusztít bennünket.

Hajnalka azonban semmit sem tudott a világról.

– Nem, az nem lehet, engem imád a Kreátor – mondta az ártatlanok naiv hitével.
– Hahaha, imád! – gúnyolódott a zöld üveg. – Mennyire buta vagy! A Kreátor egy valakit imád csak. A Divatot.

A többi üveg szaporán bólogatott és sóhajtozott, bizony így van, igazat mond a zöld üveg.

De hiába beszéltek.

A Kreátor minden nap bejárt a laboratóriumba, és mielőtt elkezdett volna a lombikjaival foglalatoskodni, levette Hajnalkát a polcról, megsimogatta üvegruháját, beleszippantott illatába, és ugyanúgy, mint régen, azt suttogta:

– Csodálatos vagy!

És Hajnalka boldog volt.

Azonban ahogy telt-múlt az idő, a Kreátor egyre ritkábban nyúlt utána, nem dédelgette, épp csak egy pillantást vetett rá, és már fordult is munkaasztala felé.

Aztán egy napon halványrózsaszín, alma alakú üveget tartott a fény felé, kinyitotta, finoman az orrához emelte és azt mondta:

– Csodálatos vagy!
– Megmondtam! – vetette oda a zöld üveg gúnyosan Hajnalkának. – De te nem hallgattál rám, hanem…

Mondta volna tovább, de már nem volt kinek.

Hajnalka megbillent a talpán, és előrezuhant.

A Kreátor a koppanó hang felé kapta a fejét, aztán nagyon óvatosan, mintha egy drága, pótolhatatlan kinccsel bánna, a rózsaszín üveget az asztalra helyezte.

Fogott egy szemeteslapátot, rásöpörte Hajnalka darabokra tört üvegruháját, a kukába hajította, és egy ronggyal eltűntette a barna parkettán maradt fénylő, nedves foltot is.

Aztán kezet mosott, és felvette a kabátját.

– Gyilkos! – sziszegte a zöld üveg az ajtón kilépő Kreátor után.

 

2.

Nem volt már fiatal, de még magán viselte régi szépsége nyomát. Hosszú, keskeny szárnyai fölött faragott díszlécen elegáns boltív ült, ha vendégek jöttek, mindig megcsodálták klasszikus, századeleji eleganciáját.

Szabóék ragaszkodtak hozzá, tíz éve keretét lecsiszoltatták, új festékruhát kapott, pántjait megszabadították a rozsdától, szárnyai megint könnyedén, csikorgás nélkül mozogtak. Megfiatalodott, ismét üde és szép lett, makulátlan üvegtábláit büszkén tartotta oda a napnak.

Hosszú éveken keresztül tette a dolgát, ha kellett, utat nyitott a kinti, friss levegőnek, ha kellett, kizárta a hideg, fagyos szeleket.

Az utóbbi időben azonban egyre többször érezte, elfáradt. Zárja néha makacsul beragadt, egy-egy erősebb szél rázta, cibálta egész testét, szárnyai egyre fájdalmasabban nyikorogtak, ha Szabó vagy a felesége kinyitotta, vagy bezárta őket.

Aztán egy nap megtörtént a tragédia. Szabóné hiába rángatta, az ablak zárja nem engedett.

Nem szabadultak meg tőle azonnal, bár nyitni, zárni már nem tudták, de néha megálltak előtte, bámulták a park fáit.

Az ablak pedig szenvedett.

Ide jutott. Már semmire sem jó. Csak átnéznek rajta.

Amikor megérkeztek a cserére odarendelt mesterek, épp esett, cseppjei végiggurultak az ablak üvegtábláján.

Nézd, olyan, mintha sírna, mondta Szabóné a férjének.

 

3.

Hideg, neonfényű szoba.

Tudja, miért van itt. Egy tévedés, egy felületes ügyintézés áldozata.

Én még élek, a rám ütött dátum még aktuális, tévedésből kerültem ide, nekem még dolgom van a földön, alkudozna, de nem tud, sorstársai, az elavult elszámolások és lejárt idejű követelések fogva tartják. Nem menekülhet, hiába jönne egy könnyű huzat, hátán már nem tudna szabadulni, ahogy az a társa sem, aki a kinyíló ajtó légáramának hátán próbál szökni, ám egy vastag ujjú kéz utána kap. Csukjátok már be az ajtót, kíséri dühödt hang az ideges mozdulatot, nem fogok futkosni minden elszabadult szemét után.

A többiek egyre fogynak felette, már látja a masina fenyegetően ásító száját, hallja a félelmetes hangot, ahogy vasfogait belemélyeszti védtelen áldozatai fehér simaságába, és ami addig egy volt, részekre szakad, soha többé össze nem rakható darabokra.

Időt szeretne nyerni, áramszünet, géphiba után fohászkodik, hogy az arra illetékeseknek legyen módja az őt ért sajnálatos félreértés tisztázására. De hiába, percről percre közeledik végzete, már ő van legfelül. Nincs menekvés, a vastag ujjú kéz megragadja.

Mohón mordul a gép, és ő nem érez már sem félelmet, sem reményt, csak a belékapó fémfogak hidegségét.