Hétezer lépés
Umathum tanár úr hatvanhét éves. Idős kora ellenére szaporán lépked az egyetem lépcsőin. Kettesével veszi a fokokat, késésben van, tíz perc, és előadás. Sohasem késett még pályafutása során, ha liftezik, már a teremben lenne, de megfogadja orvosa tanácsát. Sok mozgás és légző gyakorlatok, visszhangzik a fejében. Fiatalkori ismerőse a doktor, hallgat rá. A vizsgálat után lánya vett neki egy okosórát. Umathum sok dolgot nem ért rajta, de a lépésszámlálót tudja használni. Tegnap rekordot döntött, lányának keresett ajándékot, de eltévedt a plázában. Biztosra akart menni. Hétvégén esküvő. Umathum megtorpan az utolsó lépcsőfok előtt. Ősz szemöldöke összeborzolódik, arca ráncos. Néhány pillanatig mered maga elé, majd egy utolsó lépés, és felér a második emeletre.
Unott, fiatal arcok veszik körül. Könyveit lecsapja az asztalra, kezét összekulcsolja a háta mögött, fel-alá járkál a teremben. Bal, jobb. Gyakran néz az órájára, elégedetten látja a számláló emelkedését. Jelentkeznek a leghátsó sorban. Nem érti a hallgató kérdését. Bizonyos dolgokat már nem hall. Zavarja, de nem akar visszakérdezni, a politikusi megoldás mellett dönt: kicsit erről beszél, kicsit arról, de leginkább semmiről. Nem kap több kérdést. Umathum folytatja az órát, rutinszerűen beszél, közben gondolkodik. Athenaeum töredék. Ő maga is egy töredék, kis rész az egészben. Ez a kis rész egy nap leválik az egészről, elfelejtődik, helyét új töredék veszi át. Hirtelen elfordul, köhög. Előveszi kockás zsebkendőjét, és arca elé teszi. Kiköhögi magát, majd mintha mi sem történt volna, visszafordul a hallgatók felé. Lányára gondol. Vajon örül majd az ajándéknak? Eldönti, hogy vesz neki még valamit. Ha megint eltéved a plázában, legalább nő a lépésszámláló. Véget ér az óra.
Az udvaron pipázik. Csepereg, nem zavarja, ha megázik. Orvosa szerint nem kéne pipáznia. Húsz éves kora óta csinálja, már nem áll le vele. Feleségétől kapta. Minden este együtt pipáztak az erkélyen, nem beszéltek, csak fújták a füstöt. Már öt éve egyedül pipázik. Megkérdezné feleségétől, hogy milyen a halál. Kiesni az időből, egy másodpercet annyinak érzékelni, mint egy millió évet. Semminek. Umathum a szemeszter végén nyugdíjba vonul. Kezdődik a levezetés szakasza. De mit vezet le, az élet egy egyenlet lenne? Akkor mi a megoldása? Mélyet szív a pipából. Lánya nem tudja. Esküvőn talán elmondja neki. Umathum maga elé mered, fel sem tűnik neki, hogy zakója teljesen átázott.
Órák után kiállításmegnyitóra siet. Nem száll villamosra, gyalog megy. Bal, jobb. Nő a számláló, de messze még a napi átlag. Az épület előtt szándékosan rossz utcába fordul be, megkerüli az épületet, csak utána lép be az ajtón. Zakós férfiak és szoknyás nők. Kígyózik a tömegben, folyton megállítják, nem nő a számláló. Mosolyog, kezet fog. Az emberek dicsérik, ő nem figyel rájuk. A hétvégén is sok mosolyt kell magára erőltetnie. Üdvözlöm, nagyon örülök, igen emlékszem magára, persze máskor is találkozunk! Miután kihámozza magát a tömegből, a pódiumra lép. Ő mond beszédet a megnyitón, közben a falakon lógó festményeket nézi. A képre gondol a fiókjában. Lányával kirándult, felesége már nem élt, egy idegent kértek meg, hogy fotózza le őket a zöld tisztáson. Mosolygós kép. Aznap este összeveszett lányával. Lánya lesöpörte könyveit az íróasztalról. Velem foglalkoznál a hülye kutatásaid helyett, kiabálta. Az eset után három hétig nem látogatta meg. Umathum nem aludt esténként, ült az íróasztal előtt és bámult az éjszakába. A tapsvihar megszakítja a gondolatait. Meghajol, közben elnyel egy köhögést. Újabb gratulációk, mosolygós arcok, hideg kezek. Fél óra után elszökik az eseményről.
Operába megy, felső karzat, első sor. Előre csúszik az ülésen, fejét a széktámlának támasztja, és lehunyja a szemét. Hallgatja a zenét, átadja magát a hangok által szőtt emlékképeknek. Első állami kitüntetésén lánya kilencéves volt. Otthon az ölébe ültette, hagyta, hogy lánya játsszon a medállal. Második alkalommal lánya kamaszkorban volt, elkísérte őt a ceremóniára, mikor hazafelé taxiztak lánya átölelte. Azt mondta, hogy büszke rá. Harmadik, egyben utolsó alkalommal, lánya húsz felett járt, nem ment el az átadásra. Umathum kinyitja a szemét. Előredől, a korlátra könyököl. Az egyik szereplő áriája a halálról szól. Umathum nem fél a haláltól, csak az zavarja, hogy olyan sokáig tart. Érdekelné mi lesz az emberiség sorsa, a megfejthetetlen kérdések megfejtései. Az első felvonás után elhagyja az operát.
Az utcán sétál, bolyong, óráját nézi. Már nem sok kell a napi átlaghoz. Szeret esténként sétálni, megnyugtatja. Üres utcák, csak ő és a csillagok. Háza előtt toporog, a kertben tesz egy kört, utána lép be az ajtón. Szobája sötét, felkapcsolja a villanyt, az íróasztalhoz ül. Vastag könyvek, papírok, füzetek. Feláll, ágya elé lép. Kezét dörzsöli, visszaül az íróasztalhoz. Felkapja a telefont. Sóhajt egyet, felhívja a lányát. Izgatottan vár, meghallja lánya álmos hangját. Umathum észreveszi, hogy elmúlt tizenegy óra. Bocsánatot kér, habozik, lánya unottan kérdezi, mit akar. Umathum terel, megkérdezi, hogy van, ritkán látja mostanában. Lánya tőmondatokban válaszol, Umathum feláll, járkálni kezd, dadog, nem mond semmit. Lánya sóhajtozva köszön el, lerakja. Umathum percekig szorongatja a telefont, majd visszalép az asztalhoz. Lerakja a telefont. Köhög, előveszi zsebkendőjét. Mély levegőt vesz, szúr a tüdeje. Órájára néz, még pár lépés kell az átlaghoz. Az orvos rendes volt, amikor a lépésszámlálót ajánlotta. Umathum tudja, hogy csak reményt akart neki adni. A negyedik stádiumra nem használ a séta. Bal, jobb. Hétezer lépés. Megvan a napi átlag. Elteszi véres zsebkendőjét, lefekszik. Mered maga elé. Az esküvőn talán elmondja a lányának. Magára húzza a takarót. Lehunyja a szemét. Elalszik.