Metamorfózis
Nézem az apró, fényes kis burkot. Rátapad a levél fonákjára, együtt rezdül vele a szélben, elválaszthatatlanul. A mélyén egy élet kezdeménye. Egyszerre taszít és vonz, amit látok. A felette feszülő zöld ernyő eltakarja, védi, nehezen megközelíthetővé teszi. Ám ha akarnám, lekaparhatnám onnan a körmömmel. Törékeny, tehát mégis. Elpusztítható.
*
Amikor először megláttalak, rettentő csúnya voltál. Vörös és ráncos. És hozzá még nagyon zajos is. Akaratosan, ellentmondást nem tűrően követeltél figyelmet magadnak. Azt a figyelmet, ami addig mindig nekem járt. Csak nekem, minden percben. Azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy ellenségek leszünk. Vagy nem is döntöttem, csupán felismertem a köztünk eleve meglévő egyetlen lehetséges viszonyt.
Csodálom, hogy anyánk és apánk nem számított erre. Bazsalyogva dugtak téged az orrom alá, nógattak, hogy simogassalak meg, és ugyanúgy ajnározzalak, mint ahogy ők teszik. Persze voltam olyan értelmes, hogy felfogtam, mit várnak tőlem. A szemük láttára soha nem bántottalak. De ha kettesben maradtunk, folyton kísérleteztem. Kerestem a módját, hogy megértessem veled: te csak egy kis senki vagy, akit simán eltaposhatnék. Csak akkor túl rövid lenne számomra az élvezet. Már akkor is a nagyobb kihívásokat szerettem. Csendben, láthatatlanul elnyomni a benned növekvő öntudatot. A kezdetektől szembesíteni téged azzal, hogy hol van a helyed: mindig mögöttem.
Emlékszel? Amint felfedeztem, hogy a sárga plüssmacihoz mennyire ragaszkodsz, onnantól valahogy folyton nyoma veszett. Keresni kellett, és egészen különös helyekről került elő. Hiába próbáltál vigyázni rá, újra és újra eltűnt. Te pedig kétségbeesve bőgtél utána. Beszélni még nem tudtál, de őrzöm magamban a pillanatot, amikor megértetted: közöm van az eltűnésekhez, tőlem függ, hogy a mackót magadhoz ölelheted-e újra. Összevillant a szemünk, én pedig megéreztem a feletted való hatalmam erejét. És ismét át akartam élni. Ehhez egyre ügyesebb módszereket találtam. Megtanultam, hogyan lehet sakkban tartani téged. El kell ismernem, akkoriban jól jött, hogy eszesebb voltál az átlagnál. Hamar megértetted a leckéket, amiket adtam neked. Figyeltem, ahogy gyűlik a félelem a tekinteted alján, összerántja a nyakadat, kibillenti a lépteidet, megbéklyózza a nyelvedet. Ki tudja, meddig juthattunk volna még el, ha nem kellett volna elkezdenem az iskolát.
*
Minden burok kétfelé osztja a világot: egy kintire és egy benitre. És attól függően, hogy a buroknak melyik felén élsz, jelenthet számodra korlátot vagy védőfalat. Bosszant, hogy hiába figyelem, ez a fényes héj napokig elrejti előlem mindazt, ami belül történik. Az apró göb a levélen mozdulatlan, változatlan. De mire felreped, már egy önálló, kifejlett lényt látok előbújni belőle. Nem is értem, hogy ilyen kicsi helyen hogyan fért el egy ekkora hernyó. Bámulatos, hogy néhány nap alatt létrejött valami, aminek szeme van, szája, lábai és akarata, és saját célok felé indul. Bekebelez mindent, ami elé kerül, és közben emlékeket gyűjt. Bármi lesz is belőle, nem felejti el azt, amit hernyóként megtanult.
*
Zavart hozott közöttünk az én iskolás létem. Azt akartam, hogy az addigiaknál is egyértelműbben érezd, mennyivel több vagyok nálad: olvasni, írni tanulok, egy olyan világba nyertem bebocsájtást, amiből te kimaradsz. Erőm határait feszegetve igyekeztem hírnevet szerezni magamnak, kitűnni a többiek közül, naggyá válni, hogy attól te még kisebbé töpörödj. És bosszankodva figyeltem, hogy te időnként valahogy mégis kiszabadulsz a hatásom alól. Nem tudtam kézben tartani, mi történik veled, amíg én az iskolában vagyok. Szinte kétségbe ejtett, hogy napról napra új vonásokat kellett felfedeznem rajtad. Beszélni kezdtél, és a mondataid önálló élményekről szóltak. Rajzoltál, és a képeiden általam még soha nem látott formák jelentek meg. A szoba sarkába házat építettél, ami napközben csak a tiéd volt, még akkor is, ha én ledöntöttem délután. Nekem pedig egyre keményebben kellett téged emlékeztetnem arra, hogy hiába igyekszel, soha nem érhetsz utol.
Az ébredő magabiztosságod könnyen gyanútlanná tett téged. Újra és újra belesétáltál a csapdáimba, amelyek segítségével elértem, hogy mások előtt mindig te tűnj kiállhatatlannak. Nem vetted észre, de rendszeresen rávettelek, hogy megszegd a szabályokat, aztán csendben kiosontam, és beárultalak. Az egyik legemlékezetesebb eset az volt, amikor elhitettem veled: a nagyapánktól örökölt régi rádiót meg tudjuk javítani. Erre egész biztosan emlékszel te is, mert hatalmas verést kaptál utána. Ritkán járt el apánk keze, de ez a rádió volt az egyik legbecsesebb tárgya, hétvégente rengetegszer bütykölgette, ám sehogy sem tudta elérni, hogy megszólaljon. Én pedig azt mondtam neked, hogy láttam, amikor egy pók belemászott, úgyhogy csak ki kell onnan kergetni, és kitisztítani a szerkezet belsejéből a pókhálót. Állítottam, hogy apánk egész életében büszke lesz ránk, ha megjavítjuk a rádióját. A már szétszerelt darabok között ültél, belemerülve a munkába, fel sem tűnt neked, amikor kimentem a dolgozószobából. Aztán elég volt egy kis gyanús zajt csapva becsalogatnom apánkat a gyerekszobába, hogy lássa, én órák óta ott játszom már, majd ártatlan arccal megjegyezni, hogy nem értem, te mit piszmoghatsz ennyit a dolgozóban. Apánk félreérthetetlen helyzetben talált rád az alkatrészek között. De a verést akkor még talán megúszhattad volna, ha nem kezded magyarázni, hogy az egész az én ötletem volt. Én akkor már rég tudtam, hogy apánk szemében ez az igazi bűn: nem a szabályszegés, hanem a becstelenség, a hazugság, a kibújás a felelősség alól. Tomboltál, üvöltöttél a tehetetlen dühtől. Jó volt nézni.
*
A hernyó különleges lény. Komolytalan, ideiglenes és alamuszi. Bizarr külsejével lenyűgöz, de mint bármi, ami puha, szőrös és mászós, taszít is egyben. A színét váltja, levedli a kinőtt bőrét, egyre csak növekszik, és ehhez csendben felfelja, ami kell neki. Nem harcol, nem küzd látványosan. Alkalmazkodik, beleolvad a környezetébe, és figyel. Készül a beteljesedésre.
*
Arra emlékszem, hogy iskolás korodban lassanként elcsendesedtél. Megtanultál elhúzódni előlem. Egy időre tényleg be tudtál csapni. Engedtem a szorításon, mert elhittem, hogy végre megtörtelek. Nem hallattad a hangodat, nem kértél magadnak figyelmet, nem törtél az én babérjaimra. Hagytad, hogy én uraljam a terepet. Tulajdonképpen egész békés időszak volt ez, elég volt időnként egy-egy jelzés értékű megmozdulás, hogy ne feledd: csak addig tart a békesség, amíg nem zavarod a köreimet. A haverjaimmal nyíltan röhögtünk rajtad, és a csajok is mindig elfogadták: kis pisis vagy, figyelemre sem méltó.
Egyedül Éva volt kivétel. Ő szóba állt veled, és határozottan érdekelted őt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre többet beszélgettek. Megdöbbentem, amikor tudatosult bennem, hogy féltékeny lettem rád. De sajnos te is későn kapcsoltál. Akkorra már elégettem a vázlatfüzetedet, és szakítottam Évával. Nem hagyhattam megtorlás nélkül, hogy olyanokat tudott rólad, amit én nem. Hogy megmutattad neki a rajzaidat, amelyeknek én a létezését sem sejtettem. Évában fel sem merült, milyen kivételes helyzetbe hoztad őt, milyen feltétlen bizalommal fordultál felé. Alig bírtam eljátszani neki, hogy ismerem a rajzaidat, a tehetségedet, a gondolataidat. Mert valójában egyáltalán nem ismertem őket. Pedig döbbenetesek voltak azok a rajzok. Zseniálisak. Máig sem tudtam kitörölni őket az emlékezetemből, hiába hamvadtak el a tűzben. Az akkori dühkitörésed a szüleinket meglepte, de engem egyáltalán nem. Sőt, inkább megnyugtatott. Felrázott az addigi kényelmemből, újra aktívvá tett veled kapcsolatban. Jelzés volt számomra, hogy kamaszkori érzékenységed ismét hálás terep, hogy még jobban föléd kerekedhessek. Nem kellett nagy dolgokat tennem. Egy-két lenéző félmosoly, megjegyzés a pattanásaidra, a mutáló hangodra vagy a hosszú kezedre-lábadra éppen elég volt ahhoz, hogy néhány napig megint csendesebb legyél. Meg jó pár ravaszabb húzás, amivel beégettelek a lányok előtt. Olyan könnyen ment, hogy azt hittem, talán végképp le is győztelek.
*
Amikor a hernyó bebábozódik, az olyan, mint egy újrakezdés. Ijesztő belegondolni, hogy az addigi test jó része elfolyósodik, feloldódik, felemészti önmagát. Az élőlény, mint egy remete a barlangjába, visszavonul, önmagába száll, leszámol énjének azzal a részével, aminek már nem veszi hasznát. És túllépve létezésének ezeken az átmeneti, de már felesleges darabjain újranöveszti önmagát, immáron azzá, akivé mindig is válni akart. De addig nem bújik elő, amíg el nem készült. Amíg teljesen ki nem fejlődtek a szárnyai. Akkor végre kijön a fényre, és elrepül.
*
Öltözködöm. Laza eleganciával farmert, edzőcipőt húzok jól szabott zakómhoz és divatos ingemhez. Már hetekkel ezelőtt megjelentek a hírek arról, hogy mekkora felhajtást csapnak a legújabb kiállításod megnyitója köré. Nemzetközi érdeklődés, előzetes interjúk sora, óriásplakátok mindenütt. Cifra, alig érthető mondatok egyediségről, a sötétség formabontó dinamizmusáról, elfojtások és korlátozások béklyóiról, a megnyomorított lélek szabadságharcáról. És végletekig leegyszerűsített, sommás ítéletek az elcsépelt „páratlan”, „korszakalkotó” és „utolérhetetlen” jelzőkkel. Hozzászoktam már az elmúlt években, amióta figyelemmel kísérem a hírneved alakulását.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam rád rengeteget azóta, amióta magyarázat nélkül elindultál, magad után hagyva mindent a terepszínű hátizsákon és néhány ruhadarabon kívül. Apánk és anyánk döbbenetét és fájdalmát semmi nem tudta enyhíteni. Talán az én életem apró sikerei kicsit vigasztalták őket: hogy jól fizető állásom, elbűvölő feleségem lett. Meg persze az, amikor hírt adtál az első, még egészen jelentéktelen kiállításodról. Bántotta őket, hogy csak utólag írtál nekik, így nem láthatták a képeidet, de boldogok voltak, hogy végre újra kapcsolatba léptél velük. Hogy rólam nem voltál hajlandó még beszélni sem, az nem ért váratlanul. De azt hiszem, a lelkem mélyén azért zavart. Vágytam rá, hogy a szemedbe nézve megtudjam, tényleg örökre legyőztelek-e.
Ezért is lettem olyan izgatott, amikor tegnap megtaláltam a meghívót a postaládámban. Azóta tűnődöm, hogy milyen lesz újra látni téged. Mindjárt megérkezik értem a taxi. Egy utolsó pillantás a tükörbe, és indulok. A felvételekről tudom, hogy te is őszülsz már, és szeretsz kis borostát hagyni az arcodon. Hogy soha nem veszel nyakkendőt, és kedveled a színes ingeket. Hogy a félszeg mosoly most is ott ül a szád sarkában, és gyakran lesütöd a szemedet. Hogy már hiszel magadban és a tehetségedben. Vagyis abban, hogy végül mégis utolértél, vagy talán még el is szakadtál tőlem.
Szerintem viszont éppen azért hívtál meg, mert még mindig hozzám méred magadat, nekem akarsz bizonyítani. És ha ez így van, abban az esetben mégiscsak én nyertem. Pár perc múlva, amikor ismét találkozunk, kiderül majd, melyikünknek van igaza.