Mélység
A folyó sötét és barátságtalan. A hídlábaknál fehér, habos szálakra bomlik, megnyílik, majd utat talál és lázongva csapódik össze. A hullámok elsimulnak, a vízfelszín büszkén cipeli tovább a rajta ejtett sebet.
A lány és a fiú erősen markolják a korlátot. Mindketten félnek. Mögöttük autók suhannak el, lámpáikkal az éjszaka sötétségét hajtják maguk előtt.
Nem érzem a kezem, szólal meg a lány.
Oda adhatom a kesztyűmet, mondja a fiú, és már nyúl is a zsebébe.
Nem kell, előzi meg a lány. Szeretem a fájdalmat. Nyomot hagy.
Nem akartam, hogy szenvedj. Ez csak egy ötlet volt. Visszamászhatunk.
Most már nem. Akarom. És azt akarom, hogy te is akard.
Én akarom.
Akkor jó. A lány elsöpör egy tincset, ami a szemébe lóg. Összehúzza szemeit, és feszülten figyeli a mélységet.
A mélységnek egyszer vége van, és akkor megszűnik annak lenni, ami, mondja. Közben hunyorog. Most még létező, aztán rájövünk, hogy nem is volt valóságos.
Én nem kívánom tőled, hogy máshogy cselekedj, mint ahogyan cselekednél. A fiú nézi a lány arcát, az arcot, ami annyi kétséget szült eddig benne.
De hisz ezt együtt akarjuk. Együtt döntöttük el. Nekem csak ez számít, szól a lány. Melletted vonz a mélység. Melletted azt érzem valaki más lehetek.
De miért akarsz más lenni?
A lány nem válaszol. A fiú kezére pillant. Nagy, erős kezek. Megkívánja a fiút.
Én ezt meg merem tenni. Érted? Veled. Én képes vagyok rá.
Értem. A fiúba hűvös fuvallat fojtja bele a szót. Remegő kézzel megsimogatja a lány haját, majd gyorsan visszafog a korlátra.
Akkor mikor? Hunyja le a szemét a lány.
Elszámolok háromig, jó?
Jó.
A fiú arcán könnyek csorognak. Elkezd számolni.
Egy, kettő, há... A lány ugrik. Törékeny testével együtt a víz puhán megnyúlik lefelé, a hullámok egymásba kapnak eltűnt alakja fölött. A fiú még egy rövid ideig nézi a sötét, zilált vízfelszínt, majd visszamászik a korlát túloldalára.