Állatbarát
Én szeretem az állatokat, főleg az aprókat: a hétpöttyös katicákat, hangyákat, különféle pókokat, tücsköket, szöcskéket, poloskákat, bolhákat, szúnyogokat (ők a kedvenceim), legyeket, darazsakat, méheket és dongókat, de a kullancsok is a barátaim, főleg mikor rám telepszenek és szívják a véremet, aztán mikor jóllaknak lepottyannak én meg vagy életben maradok vagy nem. Aztán ott vannak még a szemmel alig látható poratkák, csak állandóan bosszúságot okoznak, mert mindig köhögnöm és prüszkölnöm kell tőlük. Ja és majdnem kifelejtettem a gilisztákat és csigákat, főleg a meztelen csigák állnak közel hozzám, de a lepkegyűjteményem is szép nagy. Namármost én ezeket a kis kedvenceimet begyűjtöttem, beskatulyáztam őket, van, akit üvegbe van, akit gyufásdobozba tettem és mindegyiknek neve van ám. A kedvenc poloskám még csak két napos, de büdöske a neve, a kullancsnak vérszívó a neve, a meztelen csigám, aki nem fogja megélni a másnapot csúszósmászó a neve. Ezeket a drágaságaimat kiviszem én a piacra minden héten kedden. Télen nyáron, tavasszal és ősszel.
A piaci élet nehéz, zajos és fárasztó, küzdeni kell a betevő falatért rendesen.
– Eladó a hangya! Darabja egy forint, vigyen tizet most, akciós!
A kutya se érdeklődik iránta. Illetve egy éve volt egy kutyás szomszédom, aki kifejezetten bolhákat keresett a kutyái számára, eladtam neki vagy ezret, de az se volt neki elég, sajnos többet akart, de nem tudtam teljesíteni így sértődötten elment máshoz.
– Legyet vegyenek most csak ötven fillér, megéri, levesbe kiváló csemege, finom, laktató.
Azt vittek is főleg a pókos eladók, az igazán fanatikusok pedig azért vitték, mesélte az egyikük, mert szárított gilisztával terpeszkedik a foteljában és nézi, amint a pók szépen beszövi hálójába a legyeket. És ez a minden esti programja. Hát igen, nagy az Isten állatkertje az biztos!
Volt egyszer egy lótenyésztő, aki lódarazsat szeretett volna a lovai számára, hogy ne érezzenek fájdalmat mikor megsérülnek, mert rendkívül erős fájdalommal jár egy lódarázs csípése, de sajnos nem szolgálhattam neki vele, ám Isten az atyám be fogom szerezni.
Egyébként pókokat nem szívesen adok, mert ők a lakás díszeit képezik, nagyon szépen ki tudják dekorálni a lakásomat, szinte minden sarokba jut egy.
A kedvencem a szúnyogtenyésztő Lajos bácsi volt, aki kifejezetten varangyos békák számára tenyésztette a kis vérszívókat. Sok érdekes dolgot megtudtam ezekről a kis jószágokról, többek közt, hogy a magyar szúnyog ótörök eredetű, és rengeteg fajtája létezik a foltos malári szúnyog, gyűrűs szúnyog és a dalos szúnyog. Lajos bácsinak mindegyikből volt, nekem csak a hagyományos jutott, össze is vesztünk párszor, mert nem szerette a konkurenciát, vagyis engem, mert nekem is volt rendesen szúnyogom, többször lefújta őket szúnyogriasztóval és mind kipusztult. Mérges is voltam rá nagyon. Így aztán standot váltottam, kerültem az öreg közelségét.
Szóval a piaci élet nagyon jó is tud lenni, de sokszor döglődik, mert a kedves vevők sok különleges dolgot tudnak kérni. Egyszer egy hölgy szárított tücsköt akart a gyerekei számára, mert azt hallotta róla, hogy sok benne a B vitamin. Micsoda baromság! Bár nem tudom, mert sohasem próbáltam, de biztos finom az ínyenceknek, én mégsem vágyom rá.
Egyszer egy nőnek vagy egy tucat csótányt adtam el, mert ezzel akart bosszút állni a szomszédján, hogy betelepíti a lakásába, mert állandóan ordibál, ütlegeli a gyerekeit, bömbölteti a rádiót. Én nem ellenkeztem, bár fölöttébb furcsának találtam, de hát az üzlet az üzlet.
Az én életem az állatkáim körül forog, állandóan babusgatom, becézgetem őket, hogy nőjjenek szépen nagyra, főleg a kis poratkák, akiket még magam is alig látok, de tudom, hogy ott vannak, hisz már vagy húsz éve fölhalmozódott por van az ágyam alatt. De engem nem zavar.
Anyám, aki egyébként macskaimádó, szid is rendesen, hogy nem vagyok képes rendet tartani és kitakarítani, a pókjaimtól és egyéb apróságoktól nem tud leülni, utálja mikor azzal kell szembesülnie, hogy egy százlábú rohan végig a lábán.
Anyám macskáitól rendszerint meg én borulok ki, van vagy ötven macskája a legkülönfélébbek, a házi macskától kezdve a kopasz szfinx, a perzsa és török agóra valamint sziámi és egyiptomi mau is megtalálható nála. Az őrületbe kerget vele, ha átmegyek hozzá, akkor állandóan kerülgetnem kell őket, és én sem tudok leülni tőlük. Állandóan veszekszünk, mert minden pénzét a macskákra költi velem és a húgommal már nem is törődött. Apánk már régen lelépett, nem bírta ezt az állatőrületet. Amit nem csodálok. Neki csak egy tűzpiros arapapagája volt, akit jól beidomított aztán magával vitte.
Néha már nekem is elegem van az apróságokból, alig van belőle bevétel, csak a probléma, sokszor gondolom, hogy kidobom a szemétbe az összeset és belekezdek valami teljesen újba, mondjuk hüllőtenyésztésbe, talán nagyobb sikerem lenne, de hát a szívemhez nőttek ezek a kis férgek. Vagy zebrák csíkjait újrafesteném! Hüm egész jó mulatság lenne! De a majomtenyészet is érdekel, hisz lényegében tőlük származunk.
Szóval most dilemmában vagyok, hogy mit csináljak, mert anyámra nem számíthatok, mert csak a hülye macskáival törődik, húgom más vizeken evez, ő nem szereti az állatokat, kifejezetten ellene van az én buisnissemnek, ő cipőkben utazik, de abból is legkülönbbfélékben. Van neki krokodilformájú cipője. Hogy kinek a lábára megy fel az már más kérdés.
Azt mondta, hogy ő szívesen segít nekem rendet teremteni, vesz csótányírtót, és szúnyogriasztót, valamint segít lepókhálózni, bár írtózik a pókoktól. De megpróbálja túltenni magát rajta.
Egy napon végzetes dolog történt, ami úgy érzem végre megoldja az én helyzetemet is. Anyám kullancscsípés áldozatává vált, vagy három megcsípte és már nem lehetett rajta segíteni. Isten nyugosztalja lelkét és a macskáiét, mert mind eladtam, elajándékoztam őket, kipateroltam az utcára vagy menhelyen végzete valamennyi, kettőt tartottam meg, a fekete cirmost és a Lujzit a tarkát.
A húgom azt mondta, hogy akkor most én következem, mert ha nem teszek valamit, akkor kitépi a szívemet, vesémet és májamat és odaadja a vadállatoknak, és ezt olyan véresen komolyan mondta, hogy kénytelen voltam vérző szívvel megszabadulni a saját kis állatkáimtól.
Agyon vágtam némelyiket, a pókokat agyontapostam, a szúnyogokat lecsaptam, a poloskák a toalettben végezték, egyedül a csótányokat volt nehéz kiírtani, de azokat levittem a pincébe.
Szóval kész vége, feladtam, anyám halála megváltozatta a világot egy pillanat alatt. Miért kell jelentős dolognak történnie, hogy az ember észbekapjon?
Tél van és nagyon hideg és itt ülök egymagam a jégvermes szobámban és várom a megváltást, hogy mihez is kezdjek magammal. Egy nap, két nap és csak gondolkodok, hogy mi legyen, anyám és macskái azért színt hoztak az életembe, na meg a piaci élet, de most hogy senki és semmi nincsen a húgomra nem számíthatok, elment Afrikába gnú cipőt csináltatni. Én meg begubózom, mint egy lepke, és majd tavasszal kirepülök, addig meg álmodok egy szebb és jobb világról. Holnapra minden más lesz. De eljön a holnap és semmi változás, minden ugyanaz. Őszülök és ráncos a ráncos a kezem, hiányzik egy kis szúnyogcsípés vagy egy pók a sarokból. De már nem kezdem újra. Elfáradtam, belefásultam. Sok van ezekből a jószágokból. Egy hónap telt el a tél lehgidegebb napja volt, egy hónapja, hogy gondolkodom a sorsomon, mikor egy barátom felhívott, hogy épp most hallotta, hogy megüresedett az Állatkertben egy állás a majomketrecben lévő büfébe keresnek kisegítőket a majmok számára, mert sokszor nem tudják, hogy hámozzanak meg egy banánt, vagy melyik kezükbe fogják a répát és hogy ki kit kurkásszon. Mondom a barátomnak, hogy rendben, de még alszom rá. Hát aludtam és mit ad Isten nem majmokról álmodok, hogy engem körülfognak, szeretgetnek, puszilgatnak és barátjukká fogadnak? Felemeltek és koronát helyzetek a fejemre és felültettek a legmagasabb fa tetejére onnan kellett irányítanom őket. Reggel felébredvén hívtam is a barátomat, hogy akkor megyek. Zokszó nélkül felvettek, hisz ki az a hülye, aki ilyen munkára jelentkezik? Majombüfében kisegítő. A majmok, köztudott, hogy olyanok, mint az ember, csak az ember gyarlóbb, és ostobább, mint a majom. Szóval megkezdtem újabb pályafutásomat a majmok körében. Nem is volt gond, a majmok szerettek, de hamar rájöttek, hogy én nem közülük való vagyok és el kezdtek utálni. Megdobáltak, banánnal – nesze neked banánhámozás. Köpködtek és haraptak, csíptek. Ó bárcsak maradtam volna a rovarjaimnál, gondoltam magamban és menekülni akartam, de nem tudtam, mert a majmok megfogtak és bezártak a saját ketrecükbe. Hát így ért véget az én történetem. Most én nézhetem, hogy az állatok, hogy uralják az életem és szipolyozzák a véremet. Majom lettem egy ketrecben.