Tennivalók a Magyar Irodalomtörténeti Társaságban
Év vége felé, új esztendő kezdete táján eredményeinket mérlegeljük, s készülünk újabb teendők bevégzésére. A párt és a népfront kongresszusai közötti időszakban megtartották, illetve készülnek megtartani közgyűléseiket azok a társadalomtudományi társaságok is, amelyek egyes tudományszakok művelőit, tanárait és érdeklődő pártfogóit tömörítik. A még 1868-ban alapított, nagy múltú Magyar Történelmi Társulat főtitkára A nemzettudat szolgálatában címmel nemrég nyilatkozott közgyűlési előkészületeikről a Magyar Nemzet hasábjain, a Magyar Irodalomtörténet Társaság már november 19-én megrendezte tisztújító közgyűlését.
Az új tisztségviselők egyikeként azokat a közgyűlés utáni közérdekű tanulságokat és kitűzött célokat szeretném összegezni, amelyek túlmutatnak a társaság keretein, s szólnak még azokhoz is, akiknek nincsen közvetlen közük a magyar irodalmi hagyományhoz.
A magyar irodalomtanárokat és irodalomtudósukat, a nemzeti irodalom hivatásos kutatóit és öntevékeny népszerűsítőit összefogó egyesületünk 1912 óta működik, ekkortól jelenik meg folyóirata, az Irodalomtörténet is. A társaság hatósugara már az alapítás esztendejében messzire terjedt: gazdag mecénások és kíváncsi érdeklődők színesítették a tagság zömét kitevő tanár-tudós tömböt. Mindazok a társaság soraiba álltak, akik féltett kincsnek tekintették a nemzeti irodalmi hagyomány múltját, jelenét, jövendőjét. Volt az alapítók között grófnő és gyógyszerész, nyugalmazott miniszter és püspök, honvédszázados és szobrászművész, kórházi főorvos és vívómester, irgalmasnővér és színiakadémiai igazgató, rendőrkapitány és bankigazgató, s volt persze négyszázhuszonnégy tanár, kilencvenhét egyetemi hallgató, negyvenegy professzor. A társaság összesen ezernégy taggal és előfizetővel bontott zászlót 1912-ben.
Mára ez a szám a felére csökkent.
Az elmúlt hetven év során, de különösen az utóbbi évtizedekben, csökkent a legelemibb irodalmi hatásforma, az olvasás iránti érdeklődés is, régi szerepéből veszíteni látszik, új szerepeit és közlésformáit próbálgatja az irodalom; minden lakásba betört a televízió kommunikációs forradalma; az irodalom tanításának és megszerettetésének feladatát csak egyre fokozódó erőfeszítéssel képes ellátni a még mindig agyonterhelt tanártársadalom. Mindezek a nemzeti-társadalmi mérvű új okok-gondok különösen szükségessé teszik, hogy társaságunk programja, továbblépés-kísérlete nyilvánosságot kapjon. Annál is inkább, mert a jövőre tekintő jelenben munkálkodva sem nélkülözhetjük a múlt irányadó tanulságait, hiszen nemzettudatunk századokra visszamenően erős irodalmi meghatározottságú. A nemzeti irodalom felbecsülhetetlenül fontos tudati erejének érvényesüléséért munkálkodott a társaság minden eddigi vezetője, a közelmúltból említsük csak a felszabadulás utáni első elnök, Lukács György nagy nevét, továbbá Waldapfel Józsefet, Barta Jánost, Földessy Gyulát, Komlós Aladárt, illetve a most egymást váltó Tolnai Gábort, Keresztury Dezsőt.
A társaságnak őriznie kell minden jó hagyományát. A feltétlenül szélesítendő tömegbázis jelentékeny hányada most is a középiskolai tanárság lehet, de tekintettel arra, hogy a magyartanárok 80 százaléka vidéken él, célszerű lenne a már meglévő tanári tagozatnak az ország tájegységei szerinti tagolása. Ne mitizáljuk azonban az eszményi tudós-tanár figuráját: lehetőségei jócskán összeszűkültek, kutatásra fordítható szabadideje megcsappant, energiáit más kötelezettségek is lecsapolják. De ott az utánpótlás, a tudományos diákkörökben, speciális szemináriumokon, törődő mesterek keze alatt felkészülő egyetemi és főiskolai hallgatóság; bátrabban kellene építenünk érdeklődésükre, szereplési alkalmakkal, publikálási lehetőségekkel elősegítve tanári és kutatói pályakezdésüket, idejében kialakítva szakmai közösségtudatukat.
A nemzeti irodalom ügyéért viselt felelősség – fogalmazódott meg a társaság vezetőségének friss vitáiban – megosztandó mindazokkal az intézményekkel, amelyeknek a tudományközvetítés, az ismeretterjesztés, a népszerűsítés teendőit tekintve összehasonlíthatatlanul nagyobbak a lehetőségeik, mint egy társadalmi egyesületnek. A rádió, a televízió, a film, a könyvkiadás, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, az Írószövetség, az Akadémia (és vidéki bizottságai), az irodalmi múzeumok kínálta közös cselekvési alkalmak valóban intenzíven kihasználandók.
Valaha a Magyar Irodalomtörténeti Társaság jegyezte például a Magyar Klasszikusok sorozatot, ezt a tekintélyes szerepet azonban régen elvesztette, miközben az Akadémia Történettudományi Intézetével szorosan együttműködő Magyar Történelmi Társulat virágzó könyvsorozatok (Magyar História stb.) fölött diszponál. Jelentős lépéselőnye van a történelmi és nyelvészeti ismeretterjesztésnek a tekintetben is, hogy népszerű havi, illetve negyedévi folyóiratokat működtet. A História és az Édes Anyanyelvünk irodalmi-irodalomtörténeti párdarabja hiányzik, História-„fokozatú” orgánum híján egyelőre az Irodalomtörténetnek kell felvállalnia az irodalomtudományi eredmények népszerűsítését, a színesebb, oldottabb, kedvcsinálóbb szakmai propagandát is, az inkább képes folyóiratba, semmint szaklapba illő közlésformákkal együtt.
Hivatalos meghívók, programok özönével elárasztott hétköznapjaink közepette egyre nehezebben jutunk el egy-egy mégoly fontos tanácskozásra, vitára, előadásra. Az iskolai órarend fegyelmével korlátozott tanár helyzete különösen nehéz, s rá hárul még a szervezeti továbbképzés kötelezettsége is. Mindeddig nem volt rá lehetőség, hogy a magyar nyelv és irodalom középiskolai tanárainak hivatalos továbbképzésként tudják be az Irodalomtörténeti Társaság felolvasó ülésein és vándorgyűlésein való részvételt. Tanári tagozatunk határozott kezdeményezésére most legalább a fővárosban megváltozik a helyzet. A tanári továbbképzésnek ezt a formáját országosan lehetővé kellene tenni.
A Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak fel kell emelnie szavát az irodalomtörténész-hivatás nagyobb társadalmi megbecsüléséért is. Merő formalitásból nem szabad hatvanévesen nyugdíjaztatni pályájuk zenitjére érkezett, nagy kutatói és pedagógiai tapasztalatú aktív kollégáinkat; városok, tájegységek irodalmi hagyományai feltárásában, szellemi arculata formálásában jelentékeny eredményeket elérő kutatókat és tanárokat meg kell tisztelni a legmagasabb helyi elismeréssel.
A társaság Toldy Ferencről, „irodalomtörténet-írásunk atyjáról” elnevezett emlékérmével évenként rendszeresen kitüntet egy arra érdemes irodalomtörténészt és egy tudós középiskolai tanárt. A Toldy-díj hatóköre is szélesítendő: figyelmünket immár ki kell terjeszteni azokra is, akik a szerkesztőségek vagy a rádiós-televíziós irodalomközvetítés érdemes munkatársai.
Céljaink megvalósításához kérjük és várjuk az ország tanártársadalmának, minden szellemi műhely képviselőjének ötleteit és segítséget nyújtó támogatását.
Kovács Sándor Iván
[Kovács Sándor Iván, Az irodalom érdekében: Tennivalók a Magyar Irodalomtörténeti Társaságban, Népszabadság, 1985, dec. 7., 15.]