lángszóró
egyszerű volt, szappanszagú,
és eperajkú
elvitt a gyerekkorába,
a macskaköves utcába,
megmutatta a korlátot,
ahová a fejét verte;
szinte ehetetlen volt a leves,
melyet apró kezével elém tett;
már az első nap beleivott a poharamba,
és kint hagyta a bugyiját,
de nem izgatni akart, hanem otthonossá tenni,
megvette a lapot, amit sosem olvasok;
mindig a Moszkva térre hívott, hogy megszokjam,
hogy többé ne egy lángszóró jusson a helyről eszembe,
a Kapy utcai pléhkrisztusnál mindig megkérdezte, hogy mi az a pléh,
szerinte, olyan szó nincs, hogy pléh;
van egyfajta szoknyasurrogás, ami itt ragadt a fejemben,
szerintem, meg ez nincs, ilyen surrogás