A szabadság üzenete

(Angol barátaimnak)^*

 

A tengerparti nyaralás a legértékesebb napokat jelentette számomra, és a legkívánatosabbakat családom számára is. Leküzdöttük a mindig leselkedő anyagi nehézségeket, elhárítottunk minden akadályt, csakhogy a tengerhez utazhassunk, és az Adria partján fekvő kis faluban tölthessünk néhány napot igazi szabadságban és összetartozásban.

Olykor délután érkeztünk a faluba, amikor már beállt a dagály, és az öböl általában nyugodt vize mozgásban volt. Ezek a kis hullámok is elrettentettek engem az úszástól, ezért, hogy kapcsolatba kerüljek a vízzel, leültem a kis mólóra, hagytam, hogy a selymes, opálzöld víz az ölembe ugorjon, és a szél ajkamra szórja a csillogó, fehér, sós habot. Ilyenkor csókokat váltottam a tengerrel.

Mindig ünnepélyes pillanatoknak éreztem ahogy először léptem be és merültem el a vízben. A szívem csordultig volt tisztelettel és hálával a tenger iránt. Majd úszni kezdetem, és a víz bársonyos érintése, a frissítő sós levegő, a sirályok repülése a fejem felett gyermeki örömmé változtatta a megilletődés, és az pihentető nyugalommá vált.

Soha nem gondolkoztam azon honnan ered bennem ez a rendkívüli vonzalom a tenger iránt. Az országhatár átlépése és a szabad utazás önmagában is csodálatos élmény volt.

A zárt határok mögötti élethosszig tartó rabság 1989-ben véget ért. A rendszerváltás a szabad utazás nagy ajándékát hozta el. Autóban ülni és gondatlanul áthajtani a határon sok ember számára szó szerint csodálatos eseményt jelentett. Beszélgetések tárgya lett, lehetőség nagyszerű anekdoták cseréjére. Az emberek emlékeztek a feszült légkörre, amikor a nagyon ritka alkalmakkor, átléphették a határt. Ahhoz, hogy külföldre mehessünk, valódi veszélyekkel kellett szembenéznünk. Az olyan előírások, mint „Szigorúan nem bírtoklhatsz 50 dollárnál többet!” abszurd rendelkezések voltak, és csak egy célt szolgáltak: az elnyomást. Így mindenki felsóhajtott, amikor megérkezett a határ túloldalára, és elővehette a kevés kis eldugott pénzét a nagyi zoknijából vagy arckrémes üvegéből.

Ezek az utazások valóban nagyon ritka alkalmak voltak. A teljes bezártság után háromévente egyszer, és csak rövid időre lehetett kilépési engedélyt kérni. Ezt a korlátozott szabadságot is csak mi magyarok kaptuk meg a kommunista blokkban. Mi is csak az után, hogy ezrek haltak meg a sikertelen 1956-os forradalomban.

A tengerhez utazni azonban több volt, mint vágyakozni, hogy kiléphessünk az országból. Tengerparttal nem rendelkező országban éltünk és az olyan szavak, mint „Soha nem láttam a tengert”, vagy „Ó, bárcsak láthatnám a tengert” a szabadság iránti vágy legőszintébb megnylvánulásai voltak. Végigkísértek fiatal éveimben.

Egy fénykép emlékét őrzöm mindmáig. Karcsú, magas, gyönyörű nő áll a sziklákon, tekintete a távolba vetődik a fényes tenger felett. A fotó nagynénémtől érkezett, aki a forradalom utolsó napjaiban merte átlépni a jugoszláv határt. A képet egy horvát tengerparti menekülttáborból küldte. Úticélja Amerika volt, ahová meg is érkezett. Talán ezért volt, hogy gyermeki képzeletemben a messzi tengerre vetett pillantás összeforrt Amerika üzenetével. A szabadság üzenetével.

Az utazással kapcsolatos területek fiatalkori ambícióim középpontjába kerültek. Bölcsész érdeklődésem dacára külkereskedelem szakra jelentkeztem az egyetemen, amiben semmi más nem volt vonzó, csak az, hogy legalábbis virtuálisan ajtókat nyitott a szabadság felé. Nyelveket tanultam, és gyakran kaptam tolmácsi megbízást. Szerettem az akkoriban megnyílt nemzetközi szállodák előcsarnokaiban üldögélni, és úgy tenni, mintha odatartoznék. Csak így jutottam hozzá ugyanis a külföldi újságokhoz, melyek nem voltak elérhetők a nyilvánosság számára.

Az első külföldre szóló meghívás egy tolmácsi munkám során érkezett. Két fivér között tolmácsoltam, akik mindketten az 60-es éveikben jártak, és gyermekkoruk óta nem látták egymást. Egyiküket a háború alatt Hollandiába vitték a gyermekmentő műveletek keretében, és az első engedélyt egy holland számára, hogy visszatérjen Magyarországra, csak a 60-as évek végén adták meg. Hogy milyen nagyjelentőségű és méltóságteljes megbízatás volt ez a tolmácsi munka, valójában csak most értem igazán. Egyetemi szintű tanulmányok dacára sem tudtunk semmit az igazi történelmi háttérről. Az életünket meghatározó történelmi háttérről.

Hetekkel e látogatás után meghívó érkezett Amszterdamból. A holland család meghívott, látogassak el Hollandiába.

Az otthon, ahová meghívtak, a Prinsengrachton volt. Amszterdam csatornái elvarázsoltak, de a vidék “igazi” csatornái, a malmok, az elegáns házak, a széles, nagy ablakok voltak Hollandia igazi íze számomra. Vendéglátóim elmondták, hogy a hollandok büszkék a házaik fényeire. Minél több csillár, annál nagyobb érdemű család. A nagy ablakok ezt hírdetik a világnak.

A tengerhez való utazás különleges ajándék volt a családtól. Az autópályákon és a Frízföldre vezető hosszú hídon, amikor oldalra pillantottam, a tenger, úgy látszott felettünk van. Nemcsak látszat szerint. A mesteri holland mérnöki teljesítmény nyomán ez volt a valóság.

Frízland hires kisvárosának, Enkhuizennek piacán sétáltunk. Friss pácolt herringek, füstölt angolnák sorakoztak hordókban az árusok előtt, és a míves fapapucsok nem pusztán a kínálat részei voltak. Szinte mindenki ilyeneket viselt. A hölgyek hímzett, hófehér, keményített fejfedőjüket igyekeztek a lehető legnagyobb arany lapokkal ékesíteni ismét csak a család tehetősségének jelképeként.

Mindez tündérmesének tűnt, de a legnagyobb varázslatot mégis a tenger jelentette. A végtelenségből gördülő, erős, mégis csendesen morajló hullámok, melyek megosztották erejüket az éles, csípős széllel, és fehér habjukat felém sodorták.

Az életem megváltozott. A szabadság szele megérintett. A függöny, a vasfüggöny azonban legördült újra, és ez azt jelentette, hogy még legalább három évig nem volt esély lélegezni. Csak annyit tehetettem, hogy kicseréltem kis szobám ablakát. Fehérebbre festettem, virágokkal díszítettem, hogy a szabad normalitás légkörét mutassa.

A napok egyre sötétebbek lettek. Apám, aki nemcsak a hozzám legközelebb álló személy volt, hanem mindenben tanácsadóm és tanárom, szívrohamot kapott és haldoklott. Minden nap meglátogattam a kórházban, és hosszasan beszélgettünk. Érdekes módon mindig visszatért arra a tanácsára, hogy kezdjek el angolul tanulni. "Nagyon jó, hogy megtanultál franciául, spanyolul, oroszul, de ez a kultúráért van, – ismételgette – az angol lesz a közös nyelv a világon, és nem kerülheted meg majd az életedben.” 1973-at írtunk. Olyan felismerése volt ez, melyet nehéz volt megmagyarázni mindennapi tapasztalataiból. Prófétai jellegűnek bizonyult. „Amerikában fogsz féjhez menni, és zsidó lesz a férjed.”

Furcsa, soha nem hallott megjegyzés volt ez. Komolyságát a körülmények kölcsönözték, és az a különösség, hogy apám nagyon ritkán beszélt nekünk zsidóságról, zsidósága fontosságáról.

Nem sokkal a halála után, szokásom szerint, kedvenc kávéházamban ültem, ahol a szemben lévő asztalnál idős úrra lettem figyelmes. Apám Amerikában élő gyermekkori barátjára ismertem benne, és úgy gondoltam, megosztom vele apám halálának hírét. Nagyon meglepődtem, hogy Kóhn úr valóban édesapám gyermekkori barátja volt, de nem Amerikában él, hanem Ausztráliából érkezett látogatásra.

Elmondta, hogy fiatal unokahúgáért jött, akit feleségül ajánlott Sydneyben élő legjobb barátjának, de a lány nem fogadta el az ajánlatot. „Te férjnél vagy? Ajánlhatnálak téged a barátomnak?” – kérdezte szinte azonnal a legnagyobb természetességgel. Úgy éreztem, durva lenne keményen visszautasítani. A szomorú körülményekkel magyaráztam bizonytalanságomat, és meghívtam látogassa meg családomat.

Másnap Kóhn úr részvétnyilvánítással és nagy csokor virággal érkezett. A család régi barátjaként engedélyt kért, hogy csináltathasson rólam egy fotót az utca végén lévő kis fénykép szalonban, és írhasson rólam barátjának. Úgy gondoltam, ez nem nagy kockázat. A fénykép elkészült, amit mindvégig kicsit tréfának gondoltam. Azt írtam rá: „A kép olyan erősen retusált, hogy csak a mosolyom eredeti rajta.”

Képeslapok tucatjai kezdtek érkezni ez után Sydney-ből. Kóhn úr Magyar származású zsidó barátja, Louis, vagyis Lajos, boltot vezetett Sydney belvárosában, és üzlete mellet egy ajándékbolt volt. A bolt előtt állványon képeslapok sorakoztak Sydneyről, és Louis minden reggel levett néhányat, hogy azokon üzenjen nekem.

Szeptemberben egy napon a képeslapok helyett telefonhívást kaptam. Lajos hívott, hogy Budapesten van, és szeretne személyesen találkozni velem. Vonakodtam elmenni, de barátaim kapacitáltak, „Ez a szabadság lehetősége” . Szinte fellöktek a vonatra.

Az utat az éttermi kocsiban egy üveg Debrői hárslevelű mellett töltöttem, és a pesti pályaudvaron könnyű fejjel egyszerű volt felismernem az ausztrál módra öltözött, elegáns férfit. Lajos meglepődött ezen, és mindjárt meghívott vacsorára. Vacsora közben kérdezgetett életemről, és hasonló információkat adott magáról. Találkozásunkat fontos baráti alkalomnak nevezte. Az 50-es éveiben járt, több mint 20 évvel idősebb volt nálam. Meghívott másnapra is, hogy ebédeljek vele, és ezúttal már megkérdezte, hogy feleségül mennék-e hozzá.

Ezuttal már nem hezitálhattam, visszautasítottam ajánlatát. A szeretetteljes, vonzó és baráti benyomások dacára elutasíottam, és elmondtam, hogy az ajánlat meglepő, és a körülmények is nehezítik elfogadását. Nehéz elképzelnem egy utazást a távoli földre, itthagyni a családot. Akkor még nem tudtam, hogy Lajos ősi zsidó szokáshoz folyamodott amikor arra kért, hogy ismételjem meg az elutasítást háromszor.

Erre valahogy nem voltam képes. Biztosítottam, hogy döntésem nem személye miatt történt, és meghívtam, hogy töltsön néhány napot családommal. Elfogadta a meghívást, pár napon belül megérkezett hozzánk. Egy hét telt el barátságos, és szeretetteljes légkörben.

A látogatás végén Lajos másodszor is megkérte a kezem, és ekkor már meggondoltam apám szavait. Zsidó lesz a férjed. Számba kellett vennem a reménytelennek tűnő hazai körülményeket, a bizalommal teli légkört, melyet Lajos teremtett, mindez szinte kötelességteljes bíztatássá vált bennem. Elfogadtam ajánlatát, és egy hónapon belül összeházasodtunk.

1973. október 10. az esküvőm napja. Az első lecke arról, mit jelent a zsidó lét, mindjárt a budapesti esküvői vacsora alatt érkezett. A vacsora felénél egy katonatiszt lépett a terembe alezredesi egyenruhában. Odajött az asztalunkhoz, a férjemhez hajolt, és halkan, szinte súgva mondott neki valamit. Az alezredes egyetlen zsidó unokanővérem férje volt, aki – talán hivatali előírások miatt – nem tudott részt venni a vacsorán. Mint később megtudtam, azt súgta Lajos fülébe, hogy közvetlen információi vannak, miszerint a pár napja kitört Yom Kippuri háborúban Izraelt most legyőzni látszanak az arab országok. A magyar hadsereg kapcsolatban áll velük – természetesen a szovjet irányítás miatt – ezért az információ hiteles.

Elkeseredésemet Lajos bíztatása enyhítette. „Várjunk bizalommal! Meglátod nem így van.” Balatonfüredi nászutunkon már hajnalban szólt a rádió, és pár napot vártunk csak a győzelemig.

Ekkor már engem hívott a tenger. Ezúttal nem pusztán a tenger, maga az óceán hívott, hogy végleg kiemeljen a rabságból. Szinte mérhetetlenül hosszú, fehér homokos partra érkeztem, szüntelenül gördülő, erőteljes hullámok partjára, örökké mozgó víz mellé, melynek színe a tenger addig látott árnyalatainak teljes skáláját mutatta a szürkétől a mélykékig, az opálzöldtől a fehérig. A hullámok szüntelen morajlása nemcsak az erő és nagyság hangjai voltak, hanem a távolságé is. Nem tűrtek kompromisszumot. El kellett fogadni, hogy most a szabadság ára a távolság. Távol mindentől, amihez eddig tartoztam.

Az óceán mindenben meghatározta Sydney jellegét, a fehér fövenyes strandok és a sokkal szelídebb csipkés öblök végeláthatatlan lehetőséget támasztottak a tengerrel való találkozásra, úszásra, kirándulásra. A tenger azonban itt mégiscsak az igazán komoly oldalát mutatta. A tremendum et fascinans misztériumát. Mindvégig azt az érzést keltette bennem, hogy itt az élet komoly arcával találkozom.

A felismerés igaznak bizonyult. Mindössze egy ével megérkezésem után Lajos halálos beteg lett. Mesotelioma. Az orvosok hat hónapot jósoltak neki, de áldásos módon két és fél évig élt még. Gondoskodnom kellett róla, szeretettel kísérnem a betegsége éveiben, osztozva fájdalmaiban mély szívfájdalommal is. Mindvégig vele lenni egészen a sírjáig.

A szabadság azonban halála után is velem maradt. Több mint egy évtizedig éltem az óceán közelében, míg egy nap az Európa utáni vágyakozás el nem hatalmasodott rajtam. A honvágy természetesen sosem szűnt meg teljesen, de nem volt bénító semmilyen értelemben. Hiányzott a család, hiányoztak a barátok, de ezért évente legalább egyszer vállaltam a hosszú és drága hazautazást.

Hirtelen azoban nem egyszerűen haza, hanem Európába kezdtem vágyódni. Bécsről kezdtem nemcsak álmodozni, hanem konkrétan álmodni. Filmeket és dokunmentumfilmeket néztem Londonról. Elhatároztam, hogy most végre visszatérek az eredeti szándékomhoz, és művészetelméletet kezdek tanulni. Addigra az elnyomó kommunista rezsim enyhítette a korlátozásokat, így nagy összeg befizetése után kegyesen megengedte, hogy „ausztrálként” hosszabb időre saját hazámba utazhassak a tanulmányaim idejére.

Nem sokkal hazatértem után, egy nap az öcsém így szólt: „Tudom mennyire hiányzik neked a tenger. Tavaly felfedeztünk egy kis falut Dalmáciában. Szeretném megmutatni. Nem láttál még ilyen szépet.”

Sydneyből jövet ez nagyon valószínűtlennek tűnt számomra, de másnap elindultam velük a családi nyaralásra. A Dinári csúcsain túl a hegyek öblöket kezdtek formálni. Dalmácia! Valóban különlegesen szép tájra érkeztem, ami azért nem kelt versenyre Sydney öbleivel, mert teljesen más volt. Itt a partok felé fehéredő, a smaragdzöldből mélykékké váló tenger szín-orgiával találkozozott a parton. Mélylila mályvák, rózsaszín, vörös, fehér leanderek, olajfák halvány opálzöld gyümölcsei telítették a tájat. Pontosan úgy, ahogy Hamvas Béla írja a Babérliget könyvben, amikor egy dalmát kertben ülve nem volt hajlandó becsukni a szemét, mert attól félt, hogy akár egy pillanatot is elveszít a tájból.

Ez a királynői Adria! A tenger morajlása a kavicsos fövenyen itt invitálásként hallatszott. Gyere hozzám, érints meg, merülj el bennem!

Tudtam, milyen mérhetetlenül erős, felidéztem kedvenc gyermekkori mesémet, A szépség és a szörnyeteg-et. A szerelem, az élet és a halál misztériumáról szóló mesét. A tenger szólt mindezekről. Most a tengerrel való bensőséges kapcsolat feltárta negyedik üzenetét, a szabadság misztériumát.

 

 

^*Pályázat a Cambridge-i Írószövetség 2025 Rövid történetek versenyén