Koncert

„egymás vállán állva tesszük, amit teszünk,
[…] senki nem a semmiből jön.
[…] minden textus allúzió, parafrázis, átirat”
Parti Nagy Lajos: Moliére-átiratok

„Az emlékezés munkája, egyben
ellenállás a politikai rendszerekkel
szemben is.”
Peter Weibel: A művészeten túl

 

Éppen tizenkettedik esztendejét töltötte be, írja Oscar Wilde „Az infánsnő születésnapja” elején, Mikes Lajos fordításában. Nem Wilde, hanem Mikes, viszont pontos, tizenkettedik esztendejét. *

Ebben a másik történetben, amit Wilde-Mikes vállán állva írok (dőltbetűvel szedve szövegüket), a fiú (nem a Biblia-beli) a tizenharmadik esztendejét már betöltötte. Korábban hegedülni tanult, most brácsán zenél. A fiú mostohanagyapja (a fiú apai nagyanyjának második férje) valamikor brácsán játszott a Székesfővárosi Zenekarban, így módfelett büszke lett volna a fiúra, ha a nagyapa megéri a fiú születését.

Azon a szeles márciusi napon sűrű sorokban […] álló katonák lepték el a főváros utcáit. A fiú képzeletében nagyapja; kezében brácsája, mattfekete tokban; lifttel megérkezik a negyedik emeletről a földszintre. Kilép a Király utcára, csakhogy nem jobbra fordul a Zeneakadémia irányába, mint harminc éve minden reggel, hanem balra, a Deák Ferenc tér felé. Néhány sarokkal odébb, ismét balra fordul, azután örökre eltűnik a holokauszt egyirányú utcájában. A fiú így képzeli. Ez az egyetlen képe róla; a komisz irányba fordulás fotója.

A fiú, mikor ő maga tartja kezében nagyapja brácsáját, mattfekete tokban, már nem először képzeli mindezt. A Zeneakadémia folyosóján ácsorog, amely ott áll a Király, most immár Majakovszkij utcában. Az üvegajtón keresztül, zeneiskolája zenekarát nézi a nagyteremben. Nélküle kezdték el a koncertet. Egy pillanatig eltűnődik, azután körülnéz. A nézők között ott ül az apja, az anyja és a Király utcában lakó, özvegy nagyanyja, aki fiatalabb gyermekkorában mindig kísérője volt az opera- és balettelőadásokon. A fiú hátulról nem látja, de biztos benne, hogy családjának jelenlévő tagjai az üres székét bámulják a zenekarban, és nagyanyja, csalódása jeléül, elbiggyeszti kissé az ajkát.

***

Három évvel korábban, a norvégmintás pulóver ott fekszik a hímzéssel terhes fotel karfáján. Néhány pillanat múlva megmozdul és felfeslik, mint Pénelopé vászna minden éjjel. A fiú édesanyja a februári sítúrára köti a norvégmintást; ajándéknak szánja a fiú édesapjának. A pulóver végül májusra készül el.

De hát ő nem tehet róla, gondolja az akkor még tízesztendős fiú, egyszerűen ellenállhatatlan a kötőtű. Hosszú, fából készült és tökéletesen hasonlít egy karmesteri pálcára. Magától értetődik, hogy kicsusszan a félig kész pulóverből, pont azon a délutánon, amikor ő egyedül marad a lakásban. Úgy rémlik neki, arról sem tehet, hogy bekapcsolva marad a lemezjátszó. Megesett ugyan már olykor-olykor, hogy az alacsony hokedli a konyhából, mely számára tökéletes karmesteri emelvény, a nappali közepén árválkodik a lemezjátszó hanghullámainak metszéspontjában, amikor a szülei hazaérnek, de először fordul elő, hogy amikor benyitnak a szobába, a kottaállvány még inog a sarokban Beethoven: Ötödik, c-moll, Op. 67 szimfóniájának partitúrájával.

Holmi fagyos mosoly suhan át az apa ábrázatán, amikor meglátja a fiút, aki lehunyt szemmel gubbaszt a fotelben, mintha álomba merült volna.

*

Egy évvel ezután, a lány, aki azt hiszi, tetszik a fiúnak, az ablakban lóg és mosoly lobban a szemében, mikor a fiúra gondol. És a fiú jön, minden nap jön. A lány azt hiszi, miatta. A tizenegyéves zeneiskolai osztálytársnő bájos teremtés, arcán elbűvölő mosoly, hajában tarka szalagok vidám csíkjai lobognak.

A fiú szerint viszont jelentéktelen teremtés, pedig oly édesen fuvolázik. A legvonzóbb benne, gondolja a fiú, a sötétbarna zongorája. A zongora a sarokba tolva, mindig lecsukva, terítővel letakarva, a hatalmas fikusz alatt húzza meg magát. A fiú mindennap pötyög rajta valamit. A lány szereti, ahogy a fiú pötyög, eddig egyedül kellett neki játszania. És a lány valóban, rajongva szereti a fiút.

A fiú a pötyögést szereti.

Később megtörténik, hogy a lány szerelmeslevelet ír a fiúnak, amit a lány akkor nyújt át, abban a pillanatban, amikor a lány nagyanyja belép. Az idős hölgy, Ficus Maximus; így becézik ők ketten a zongora, a növény és a lány őrzőjét; nagyon komolyan fogja fel az egész ügyet. A felelőtlen csábítás, a liliomtiprás, a lányanyaság pompás díszű vesszőparipáin ugrándozik, és többé nem ereszti a fiút a fikusz közelébe.

A fiú néha-néha felpillant az ablakra, ott a lány, az ablakban lóg és a hirtelen vég rettentő kínjával integet. A ragyogó, kíméletlen napfény egyre csak gúnyolja kettejük bánatát.

*

A következő évben, amikor a fiú éppen tizenkettedik esztendejét tölti be, egy emelvényen áll a porond fölött és hegedül. Figyeli a vizsgabizottság tagjait, akik játéka hallatán, fejükkel lassan, nagyon lassan bólogatnak, mintha álomba akarnának szenderedni. A darab végén a fiú meghajol gyermeteg komolysággal.

A lány következik a vizsgán. Az emelvény alján áll, mosolyog. A mosoly nem a fiúnak, a zenésztársnak szól. A lány másba szerelmes. Már a kutyák sem vonítanak, amikor rezegteted a szárazfát, súgja a fiúnak. A lány már korántsem jelentéktelen teremtés.

A fiú zongorázni szeretne, hogy karmester lehessen, és a szülei tudják ezt, mégis csendben állnak a fiú nagyanyja mögött a vizsgakoncert után a folyóson. A nagyanyja, mint egy hideg csecsemő koporsóját, úgy szorítja magához a mattfekete tokot, elhunyt férje brácsájával. A nagyapád is kimondhatatlanul szerette a zenét, ahogyan látszik, hogy te is, mondja a fiúnak. A fiú bólint, de nem veszi el a felé nyújtott brácsát. Aki jó családból származik, az mindig ott marad, annál a hangszernél, amit örököl, mondja az apja. Mivelhogy szereti őt, az anyja egy darabig hallgat, majd látja tanácstalanságát. A fiú fülébe súgja: ez az illendőség, és így volna rendjén.

Minimális a különbség a szándékosan hamis brácsajáték és a között, amikor a fiatal előadó a temperált félhangskála tizenkét hangját, egyenrangúként kezeli. Brácsajátékának schönbergi dodekafoniája megteremti a fiú számára a magány élményét. Az otthoni próbák idején, sem szülei, sem szomszédjai, sőt szomszédjai albérlői sem kívánják közelségükkel zavarni művészi fejlődését.

A fiú sokáig reméli, ha játékával kitartóan szenvedést okoz környezetének, belátják, egy olyan hangszer, mint a zongora, melyen minden hang előre, tisztán, készen van, szemben a brácsával, igazán környezetbarát megoldás lenne. Környezete azonban nem törődik mindezzel, ahogyan azzal sem, hogy ő valójában mit szeretne.

*

Egy évvel később, a koncert napjának délelőttjén, apja és anyja meglátogatják a fiú nagyanyját. Úgy gondolják, onnan mennek majd együtt a Zeneakadémiára, a fiú zenekarának koncertjére. A fiú egyedül marad otthon. Sejtelme sincs önnön nevetségességéről, amikor azt képzeli, szerettei megérkeznek lifttel a negyedik emeletről a földszintre, kilépnek a kapun, a Zeneakadémia helyett, a Deák Ferenc tér felé fordulnak, és azután örökre eltűnnek, mint a nagyapja.

Mikor maga marad, nem először gondol a lányra. Látja, ahogy bájos csintalanság elevenedik meg az arcán. Ilyenkor nincs többé egyedül, körbeveszik zenésztársai. Felölti frakkját, fellép a pulpitusra, karmesteri pálcájával megszólaltatja a szimfonikus zenekart. A nappaliban szétárad a zene. A fiú beinti a szólót, halkítja a vonósokat, kiemeli a lány fuvolajátékának könnyed dallamát, kotta nélkül vezényli a jövőjét. Lágyan kergetőznek a dallamok. Felkúsznak a függönyök karnisára, végigfutnak az aranyozott gerincű könyvek polcain, megmártóznak a festett tájkép hullámaiban. Újabb dallamok keringőznek a csillár apró díszei között, felerősödnek, összeütik az üveges szekrény kristályvázáit. Az utolsó tétel kezdetét jelzik már a trombiták. Gyorsuló dallamok rezegtetik a ruhásszekrényt, melynek barna ajtaja lassan kitárul. A zene ütemére elegánsan hajladozó alak tűnik fel az akasztón himbálózó nyakkendők között, a szekrényajtó belső, fényes felületén. Lassanként kitisztul a törökmintás, kék-fehér csíkos nyakkendőkkel meg-megszakított kép. A fiú cingár alakot pillant meg, amely ránéz. Átjárja a jóleső érzés, igazán nincs egyedül az ember.

Folytatja mozdulatait, amely alkalommal meglepetten figyeli a szekrényben vezénylő karmester átalakulását. A férfi lassan összezsugorodik, mozgása szögletessé válik, eleganciája eltűnik. Helyette alacsony, kövér, izzadt fiút lát a szekrény tükrében, alsógatyában, egy hokedlin, amint fa kötőtűvel, furcsán döfködi a levegőt. A kövér, izzadt fiú kétségbeesetten tovább döfköd. Mindaddig, míg fel nem ismeri. Ott áll maga. Gúnyosan meghajol, s amaz viszonozza a mély meghajlást. Nézi a képzeletbeli zenekart. Mikor kisvártatva észreveszi a lányt, látja, a lány nevet. A hangos nevetés fáj. A fiú leengedi a karját, lelép a hokedliről.

Mikor így megvilágosodik előtte az igazság, bár tudja, indulnia kellene a koncertre, már nem siet. Lesz, ahogy lesz, mondja kamaszosan mély hangján. Lefürdik. Felveszi öltönyét. Fésülködés közben már nem a sudár, frakkos karmestert látja a szekrény tükrében. Őt a kövér, izzadt fiú, alsógatyában örökre elűzte képzeletéből. Magához veszi brácsáját.

A fiú a Zeneakadémia folyosóján ácsorog, amely ott áll a Király, most immár Majakovszkij utcában. Az üvegajtón keresztül, zeneiskolája zenekarát nézi a nagyteremben. Nélküle kezdték el a koncertet. Csodálja zenésztársait, akik keresztbe tett lábbal ülnek és pengetik vonós hangszereiket. A nézőtéren boldog minden ember, aki a zene hangjára ide-oda billegteti a fejét. Látja a folyosóról, ahogy apja, anyja, nagyanyja, ott ülnek a nézőtéren. Nem tűntek el örökre, gondolja boldogan. Forró könnyek gördülnek végig az arcán.

***

Emlékszem, valami komisz engedetlenség munkált akkor bennem, ez volt az oka, hogy tizenhárom esztendősen, szántszándékkal elkéstem a koncertről. Arra is tisztán emlékszem, ebben a pillanatban már biztosan tudtam, nem fogok zenélni soha többé.

Az apám úgy viselkedett, mint József Attila Mamája. Nem szidott, nem is nézett énrám, csak fogta a brácsát, mattfekete tokban, és a következő héten eladta a Bizományiban. (Utána következett a nagy hallgatás, apámmal két évig nem beszélt az anyja.) Az árából felszerelt egy otthoni fotólabort. Együtt nagyítottunk fekete-fehér papírképeket. Megtanultam tőle: a nagyítás mindig eltér az eredetitől.

Így, ötvenévvel később az utca már nem Majakovszkij (újra Király utca), és a nagyítás biztosan jócskán eltér az eredetitől. Felnagyítottam mégis: a komisz irányba fordulásom fotóját, melyen ott vagyunk.

A fiú, az apám, meg én.

(Rekonstruktivizmus [11.])
(1891. (O.W.) / 1908. (M.L.))
(Budafok, 2025. szept. 12. – okt. 8.)

 

* A dőltbetűs szövegrészek Oscar Wilde: Az infánsnő születésnapja című elbeszéléséből származnak, Mikes Lajos fordításában.