Zöld lábú macska

Hideg, ködös az este. Valaki jár a sötétben. Lépései alatt faágak ropognak.

– Jaj!
– Nem tud vigyázni?
– Bocsánat!
– Nézzen a lába elé!
– Nem láttam a sötétben. Ki maga? Mit csinál itt?
– Mi köze hozzá? Senki, Senki vagyok. Alszom … pontosabban, aludnék, ha hagyna.
– Itt? Jól értem … itt a földön alszik? Mondja, hogy nem!
– Nem.
– Azért. Már kezdtem sajnálni.
– Engem?
– Igen, magát.
– Engem, ugyan ne sajnáljon! Nekem jó így.
– Így?
– Így.
– A csupasz földön ülve? Ez nem igaz. Nem lehet igaz!
– Igaz.
– Mi igaz?
– Igaz, hogy nem igaz. Mert nem ülve, hanem fekve!
– A csupasz földön?
– Kikérem magamnak! Nem a csupasz földön, hanem szőnyegen, nem is akármilyenen … varázsszőnyegen! Nem látja?
– Nem! Semmit nem látok, ebben a sötétben. Nő vagy férfi maga?
– Nem mindegy magának? Végre találtam egy helyet, ahol a madár se jár, csend és nyugalom van. Eddig, legalábbis az volt. Erre, tessék! Idepofátlankodott! Mit akar itt!
– Elegem lett a négy falból, a páromból, meg mindenből. Gondoltam, járok egyet.
– Ezt értem, nálam szintúgy! Összevesztünk. A macska miatt. A zöld lába miatt.
– Kinek zöld a lába? A párjának?
– Dehogy is! A macskának.
– Zöld lábú macska?
– Egy kicsit … kicsit zöld, foltos. Más, mint a többi macska. Na és? Azért még lehet szeretni. Ő nem tudja, hogy más, mint a többi. Ritka a zöld szín, mármint macskaláb esetén. A párom nem tűri a másságot. Macskában csak a feketét szereti. A koromfeketét. Nem fogok ezen veszekedni. Otthagytam. Ide jöttem, a macskával.
– Az enyém utálja a macskát, pláne a feketét. Lehet, hogy a zöld lábú tetszene neki. Szereti a furcsa dolgokat.
– Magának, innen mennie kell! Nem magának való ez a sötét hely.
– Még világos volt, amikor elindultam. Ideértem, a fák összezáródtak mögöttem és itt találtam magam. Eltévedtem. Hol vagyunk?
– Senki földjén. Itt élek. Enyém ez a terület.
– A senki földje?
– Igen. Az enyém. Sikerült elszigetelnem magam mindentől, és mindenkitől. Eddig.
– Ki maga?
– Senki. Kié a senki földje? Az enyém. Csak én tudom, mik a titkaim, ki vagyok valójába.
– Mi ez a sustorgás?
– A macska. Beszél az erdővel.
– De belülről is hallom.
– Belülről?
– Igen.
– Az jó. Ülj le mellém, jó barát! Ma még nem meditáltam. Meditáljunk!
– Én inkább nem … én inkább mennék!
– Miért?
– Túl sötét van itt.
– Ez a baj veletek! Féltek a sötétségtől, pedig a sötétség próbára tesz. Feladatot ad annak, aki karbantartja a végzetét. Na, jól van gyújtok egy kis fényt. Gyertek cserebogarak, világítsatok!
– Elég halovány ez a fény.
– Ez van. Nem szabad megbontani a rendet! Felállok, kinyújtom öreg csontjaimat.
– Hű, de magas maga! A kendőtől nem látom az arcát. Szoknyában van?. Maga nő?
– Mi köze hozzá? Mondtam már, fejezze be a kérdezősködést! Különben is férfiként is lehet rajtam szoknya. Nem a ruha szabja meg, hogy férfi vagy nő a viselője. Az ember most már szabadon választhatja meg a nemét, és én választottam.
– Hány éves?
– Lehet, hogy hetven, lehet, hogy százhetven. Einstein relativitás elmélete szerint: „Az idő relatív és függ a megfigyelőtől.”  Maga, mit gondol, hány éves vagyok?
– Nem tudom.
– Én sem. Minél idősebb vagyok, annál fiatalabbnak érzem magam. Az öregedés számomra nem a testváltozását jelenti, hanem a lélek fejlődésének újabb szakaszát.
– A szeme … zölden villódzik a szeme. Nagyon ijesztő!
– Titkolom, de maga észrevette. Én is egyedi vagyok, eltérek a megszokott átlagtól. Most már mennie kell! Gyorsan!
– Sietek, mert már félek magától!
– Menjen, menjen! Vigye ezt a táskát is!
– Mi van benne?
– Majd meglátja. Arra menjen, amerről a fénysugár jön! Siessen! Gyorsan, gyorsan!
– De nehéz ez a táska! Lehet, hogy itthagyom.
– A választás szabadsága mindenkié! A sorsot választani kell, nem csak elfogadni.

Valaki siet a sötétben. Lépései alatt faágak ropognak. Hideg ködös az este.