Szívem

 

Huszonöt voltam, amikor felvettek a céghez. Friss diplomás, fiatal srác, kilencvenes évek eleje, korlátlan lehetőségek. Úgy éreztem, állandóan süt a nap. A belvárosi tervezőirodában a kollégák szeretettel fogadtak, segítségükkel pár hét alatt átlendültem a kezdeti nehézségeken. A kollektíva egy része, főleg a húszas-harmincas korosztály munka után is összejárt. Együtt ebédeltünk a kantinban, és még azt is beosztottuk, mikor ki ugorjon át a szemben lévő kisboltba kávéért.

A bolt belseje első ránézésre egy raktárra hasonlított. Mindenhol áruk, emeletnyi magasságban felpolcolva. Az idős tulaj otthon volt a kereskedelemben, mert láthatóan jól ment az üzlet. Naptáramon pörögtek a hetek, hónapok, és az újdonság élénk színei lassan belekoptak a hétköznapok szürkeségébe. A kisboltozás szokása pókhálóból dróthálóvá keményedett.

Másfél év telt el így.

Akkor találkoztam először Szívemmel.

Épp csak beléptem a boltba, és már soroltam is, mit kérek, ám a pult mögött ezúttal senki sem állt. A raktár felől halk dudorászás hallatszott. Elnézést, mondtam hangosan. Rövid szünet után a hangok közeledni kezdtek. A joviális öregúr helyett egy nő bukkant fel. Leírhatatlanul átlagosnak tűnt. Még a korát sem tudtam megsaccolni. Olyan érzésem volt, hogy a ruházata felett viselt boltos köpenyt valójában zoknival vagy szalmával tömték ki. Bábuszerűségét járása is fokozta. Úgy araszolt felém, mintha a lába nem hajlana. Kerek arca, turcsi orra, csillogó kék szeme gyerekkorom egyik kedvenc mesehősét, Mazsolát juttatta eszembe. Rövid, barna fürtjei láthatóan fellázadtak a dauervíz ellen, és összevissza dőltek. Ráadásul olyan pacsuliszag terjengett körülötte, mint egy húsvéti locsolóversenyen.

Mit parancsolsz, Szívem, kérdezte erőteljes hangon, végtelenül hosszú ’í’-vel. A kérdés vége kuncogásba hajlott, amihez orrát is felhúzta. Lefagytam. Elvitte a cica a nyelved, ugye, Szívem? Nem, nyögtem, csak elgondolkodtam. Hát, akkor te nagyon okos lehetsz, Szívem, kuncogott tovább. Egyre dühösebb lettem. Hogy jön ő ahhoz, hogy kinevessen? Engem, aki az utca túloldalán milliós projektekért vagyok felelős. Idegesen hadarni kezdtem a listámon szereplő dolgokat. Szívem, ugye eztet a sok kávét nem te iszod meg? Nagyon ártalmas ám. Állandóan reklámozzák, mindenki ezt issza egyfolytában, azután meg csudálkoznak, hogy gyön a szívimfarktus. De én Elvira vagyok, nem hülye, folytatta, engem nem fognak fiatalon a tepsibe kűdeni. Tehát Elvira. Zavaromban ennyit fogtam fel az egészből. Kétszáznegyvenhét forintka lesz, Szívem. Fizettem, és gyorsan le akartam lépni, de nem hagyta abba. És a cukor is, persze az is megy a kávécskába meg a sütikébe, és csak tolja fel a vérnyomást. Ennél a mondatnál léptem ki a boltból, de még a zebrán is hallottam a hangját. Innentől kezdve a hétfői beszerzőkörút számomra inkább büntetőtábornak tűnt. Elvirának, akit hamarosan mindenki csak Szívemként emlegetett, mindenről megvolt a véleménye, és osztotta is boldog-boldogtalannak.

*

Abban az időben futó kalandba bonyolódtam egy lánnyal a jogi osztályról, egy másikkal a recepcióról, és még jópárral, akiknek semmi köze nem volt az irodához. Végül visszatértem a jogi osztályra, de már nem egy újabb futó kalandra. Ezúttal nagy szerelem lett, majd házasság. Már nem voltam tejfelesszájú, sőt egyre inkább úgy tűnt, a nagyfőnök engem látna szívesen utódjaként. Kevesebbet jártunk össze a kollégákkal, és a mosolyok sem tűntek olyan őszintének. Vettünk az irodába egy komoly kávégépet, ami miatt a kisbolt látogatások szép lassan elmaradtak.

Egyik este sokáig dolgoztam egy határidős feladaton, mert az ilyeneket valami miatt mindig tegnapra kell leadni. Nem ettem egész nap, és mire befejeztem, úgy éreztem, az autóig sem tudom elvonszolni magam. A kisbolt tűnt az éhenhalás elleni egyetlen kézenfekvő megoldásnak. Abban sem voltam biztos, hogy nyitva van ilyen későn, de örömmel láttam, hogy a nem túl szellemes Mini ABC felirat kiegészült a Non-Stop kifejezéssel. Kikerültem a járdán fekvő két hajléktalant és benyitottam. Szívem ezúttal a létrán állt, éppen egy göngyöleg toalettpapírt tett fel a sokadik polcra. Dudorászott is hozzá, mint mindig. Megörült, amikor meglátott. De jó, hogy jössz, Szívem. Segíts már egy picikét, olyan szép magas fiú vagy, nem bírom feltenni ezt a papírkát, kuncogott. Egyetlen porcikám sem kívánta éhesen ezt a cirkuszi mutatványt, de kifogásokat gyártani végképp nem volt erőm. Köszönöm, Szívem! A jóistenke kűdött téged. Rég nem láttalak, pedig gyakran jártál ide. Próbáltam neki egy mondatba összesűríteni az elmúlt pár évet, de úgy tűnt, nem nagyon érdekli. A fizetéshez használt kártyámat nézte. Kártyázunk, Szívem? A bankoknak adod a pénzecskét? Aztán meg egyszer csak vót, nincs. Majd meglátod, Szívem! Én aztán nem kártyázom soha. Olyan nincs és nem is lesz. Elvira vagyok, nem hülye. Gondold meg te is, Szívem, hallottam én ám, mit terveznek ezek a bankos csirkefogók. Nem tudom, hogy a fáradtság volt-e az oka, de elmosolyodtam, és a bolt előtt vigyorogva haraptam bele a kiflibe.

*

Mi a felnőtté válás első mérföldköve? Nem tudom, de a második minden bizonnyal a gyerekvállalás. Nálunk szinte matematikai sorozatként érkeztek, kétévente. Egyszerű algoritmus. Lány, fiú, lány, fiú. És velük együtt születtek meg a komolyabb igények is. Új lakás, jobb autó, több pénz.

Amikor a legkisebb hároméves lett, én pedig kereken negyven, a főnököm javaslatára, – aki még mindig dolgozott, és már egyáltalán nem tűnt úgy, hogy engem akar utódjának, mert kiderült, az egyik unokaöccse is érdeklődik a poszt iránt; – elfogadtam egy fekete-afrikai ajánlatot, ami igen sok pénzzel kecsegtetett. Cserébe viszont a családot csak az interneten keresztül láthattam egy ideig. Azt hittem, az új hely majd feltölt, friss impulzusokat ad, és tulajdonképpen így is történt, de nem éppen szakmai vonalon.

Egy helyi jótékonysági rendezvényen megismerkedtem a szervezet ottani telepének vezetőnőjével. Belga volt és egy évvel idősebb nálam. Már az első találkozónk után úgy éreztem, az ő szemén keresztül másképp látnám a világot. Eddigi céljaim nem tűntek többé valóságosnak. Egyre többet jártunk össze. Önkéntesként besegítettem a szervezet munkájába. Ételt osztottam, orvosokat fuvaroztam, gyűjtésekben vettem részt.

Rövidesen, olyan egyszerűen és észrevétlenül, ahogyan egy kiskanál cukor olvad el a forró kávéban, beleszerettem. Eleinte még ahhoz is gyáva voltam, hogy magamnak bevalljam. Kiderült, ő is ugyanezzel küszködik. Rettentően klisés volt az egész. Ha egy filmen látom, azonnal elkapcsolok. Próbáltam a melegre, a legyekre, a bennszülöttekre, bármire és bárkire ráfogni, csak ne kelljen kimondanom: már évek óta nem vagyok elégedett az életemmel. Hathavonta utazhattam haza, negyven napot gyötrődtem otthon a hazugságaimmal. Végül döntöttem. Otthagytam Afrikát, az alternatív valóságomat, az egyetlen utat, amely nem a szokványos befejezést tartogatta volna a számomra.

*

Először azt hittem, rossz gépre szálltam, és ismét egy idegen országban kell új életet kezdenem. Amíg távol voltam, a cégnél megtörtént a vezetőváltás, de a befutó mégsem az unokaöcs lett, mert a régi főnök agyvérzés miatt kikerült a képből. Az új pedig az éppen regnáló párttal jó kapcsolatot ápoló, rendkívül agilis, fiatal fickó lett, saját udvartartással. Én akkor már sokkal inkább a dicső múlt voltam, mint a jövő ígérete. A messziről jött ember, aki azt mond, amit akar, de ha van esze, inkább meg sem szólal. Nekem csak pitiáner munkák jutottak, az ellenőrzést pedig azok végezték, akik régen diplomát sem kaphattak volna.

Soha be nem vallott bűneim miatt otthon egy belső barlangba száműztem magam. Lelki aszkéta lettem. Szellemként közlekedtem az utcán, kísértetként jártam az üzletekbe, amelyek ugyanúgy tűntek fel és el, akkori anyagtalan világomban. A használt ruhásból gyrosos, abból pékség, majd megint használt ruhaüzlet lett. A szemben lévő kisbolt volt az egyetlen, amelyik állta a sarat. Amikor hosszú évek után először nyitottam be, úgy kapaszkodtam a kilincsbe, mintha ez lenne az utolsó esélyem visszatalálni régi önmagamhoz.

Szia, Szívem, csendült fel azonnal az ismerős hang. Merre jártál megint ennyi ideig? Szívem pontosan úgy nézett ki, mint huszonegynéhány éve, amikor először megláttam. Vajon ő mit szólhat hozzám? Addigra erősen kopaszodtam, afrikai színem rég kifakult, nem beszélve az úszógumimról. Kész csoda, hogy egyáltalán megismert. Nem tudom mi okozhatta a rövidzárlatot, de hirtelen közelebb léptem és megfogtam a kezét. Úgy tűnt, nem zavarja. Engem annál inkább. Mit adhatok, Szívem? Majdnem rávágtam, hogy egyetlen négyzetcentiméternyi biztonságot, de végül egy zacskó chipset és egy light colát kértem. Csipszet, Szívem? Ott vannak melletted a polcon. Milyet szeretnél? Melyiket ajánlod, kérdeztem vissza. Jaj, Szívem, én nem eszek ilyet, hogy is gondolod? Nem vagyok én hülye, én Elvira vagyok. A csipsz maga a halál, a tudósok is megmongyák. Én odaadom neked bármelyiket, Szívem, de nálam otthon sosem volt, és nem is lesz. A chipset visszatettem a többi mellé a polcra. Látom megjött az eszed, Szívem. Szokás szerint felhúzott orral kuncogott, és dudorászott tovább.

*

Igaza volt, megjött az eszem. Egy hónap múlva kiléptem a cégtől, és saját vállalkozásba kezdtem. Kihasználva afrikai üzleti kapcsolataimat, egyre komolyabb tendereket nyertünk külföldön. A következő években szinte heti rendszerességgel néztem be Szívemhez. Sosem tudtam meg róla többet, nem kérdeztem honnan jött, van-e családja, megélte-e az álmait, és látszólag változatlannak tűnő kora is örökre titok maradt. Egyszerűen csak ott volt, mint fű a réten vagy a madarak a folyó felett, és bármivel állt elő, engem valahogy mindig megnyugtatott.

Időközben elkezdtem azon gondolkodni, hogy az addigra igen jól prosperáló iroda vezetését átadom valakinek, esetleg eladom az egészet, és visszavonulok. Kapirgálunk a kertben a feleségemmel, vagy éppen utazgatunk. A gyerekek felnőttek, jó állásuk van, ideje visszavenni a tempóból.

Az egyik nap ezzel kapcsolatban intéztem valamit a belvárosban, és miután végeztem, a kisbolt felé kanyarodtam. Már messziről látszott, hogy egy mentő áll előtte. Nem gondoltam semmi rosszra, inkább csak a kíváncsiság vitt oda. Szívemet éppen akkor hozták ki hordágyon, amikor az üzlethez értem. Életemben először láttam őt a bolti köpenye nélkül. Teste sokkal kisebbnek tűnt, és bár szeme most is a távolba nézett, nem volt benne a megszokott csillogás. Faggatni kezdtem a mentősöket, mi történt. Szívrohamra gyanakszunk, válaszolták kutyafuttában. A rokona esetleg? Igen, vágtam rá gondolkodás nélkül. Abban a pillanatban valaki megfogta a karom. Vigyáznál a boltra, Szívem, amíg megjön a főnök? Nehogy ellopikáljanak valamit, amíg nem vagyok. A hangja gyenge volt, el-elcsuklott. Csak bólintottam, és megsimogattam a kezét.

Miután elvitték, bementem a néptelen boltba. Szívem után csak a pultra dobott köpenye és a jellegzetes pacsuliillat maradt. A köpenyét szertartásosan magamra vettem. Éppen az övemig ért. Nyílt az ajtó és egy fiatal fiú lépett be rajta. A mobilját nézte kiguvadt szemmel. Segíthetek?, kérdeztem önkéntelenül. Azután csendben hozzátettem: Szívem.