Az ajtó túloldalán

Reggel nem volt kedvem bemenni az osztályba, ezért a hátsó udvar felé vettem az irányt. Gondoltam, a tanítók nem szúrnak ki, ha lecsövelek az itteni padra.

Általában itt szoktunk ücsörögni órák helyett a két legjobb barátnőmmel, Marissal és Leilával. Kifestjük egymást, röhögünk Robiékon, hogy mekkora idióták. Maris már foglalt, neki ott a Gergő, Leila meg állandóan húzza a fiúk agyát, de neki ott van a Szabi, akit most leültettek. Ha kijön, együtt el fognak szökni. A Szabi üzent Leilán keresztül, hogy ha kiengedik, mehetnék én is velük Svájcba dolgozni. Állítólag úgy megélnék belőle, hogy bármit megvehetnék magamnak, ruhát, sminket. Nem tudom hol van ez a Svájc, de azt mondják nem messze. Néha Anyu meglátogathatna, az tök jó lenne. Talán ki is költözhetne hozzám, én eltartanám. Ahogy ezeken gondolkodtam, újra és újra az járt a fejemben, milyen jó lenne, ha Anyu tényleg elhagyná Bélát. Akkor végre ketten lehetnénk, és minden jobb lenne. Béla egy utolsó szar alak. Anyu fél tőle, de azért szereti is. Esténként veszekednek, mert Béla folyton iszik, és közben mindig azt mondja, hogy Anyu ne pofázzon bele, örüljön, hogy él, és van fedél a feje fölött.

Szerintem egy év és itt sem vagyok. Nincs mi itt tartson, nekem nincs senkim csak az Anyu, de tőle meg állandóan elvesznek.

*

– Anna, az igazgató úr vár téged az irodájában – hallom Janó bácsi hangját, a gyivi mindenesét. Hirtelen összerezzenek, annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, hogy ez az idegesítő vénember itt áll. A cigi is majdnem kiesett a kezemből. Feltápászkodtam a padról, a cipőm orra beakadt a betontöredezésbe. Az udvar tele csikkekkel, meg szélfútta levelekkel, ahogy végigmegyek rajta.

A folyosón hideg van, a falakról lepattogzott a festék. A lépteim hangosan koppannak a kövön, mintha egyedül lennék az egész épületben. A szívem egyre gyorsabban ver, minden hang felerősödik, még a falon ketyegő óra is. Érzem, hogy a kezem izzad, gyorsan zsebre vágom.

Nem szeretem az igazgatót. Van a nézésében valami sunyi, rafinált. Ezt Leila mondta, de szerintem is így van. Akárhányszor meglátom a folyosón a gyomrom összeszorul a látványától. Nem félek tőle, de megtanultam, ha az igazgató hív, arra nem lehet nemet mondani.

Az irodája előtt megállok egy pillanatra. Az ajtó barna, repedezett, rajta réztábla a nevével. Belépek. Ott ül az asztalnál, szélesen mosolyog, a fogai vakítóan fehérek. Mindig azon röhögünk Leiláékkal, hogy vajon miért lehet ilyen fehér a foga. A kezeivel dobol az asztalon, a körmei hosszúak. Nem tudom miért, de nagyon nem bírom.

– Anna, miért nem jársz be az órákra? Úgy hallottam a cukrászkodás érdekel. Ebben az irányban szeretnél tovább tanulni? – szólalt meg végre hosszas csend után.
– Igen, de még nem tudom, maradok-e, amíg a sulit befejezem. – válaszoltam.
– Hogy hogy? Csak nem talált magának új munkát az Édesanyád?
– Anyu? Neeem, csak nem tudom, ez nekem való-e. Még meglátom.
– De hát mihez kezdenél, Anna? Olyan kicsi vagy még, az intézet biztonságot nyújt, és bizonyítványt kapsz, amivel boldogulsz később.
– Nem t’om…
– Hát jó, ezt még átbeszéljük, de Te is tudod, hogy ha az év végi vizsgákat nem teszed le, akkor nem tudjuk neked biztosítani, hogy itt maradhass velünk. Kérlek gondold át, a jövőd nagyon fontos nekünk.
– Amiért azonban most hívattalak, az ennél fontosabb. Zsolti bácsival te már találkoztál? Lehetséges, hogy csak jövőre lesz vele órátok, önvédelmet tanít. Intézményünk oszlopos tagja, személyes jó barátom.
– Nem, nem tudom ki az – mondom halkan, de azonnal eszembe jut, amit Leila nővére mesélt. Ez a csávó többször is elment velük bulizni, ölelgette, puszilgatta, és egyszer nála aludt a lakásán, mert már nem engedték vissza a gyivibe. Magas, meg jó a teste, mindig divatosan öltözik, és minden lány odavan érte. A Marisék is állandóan róla beszélnek, mintha ő lenne a gyivi sztárja. Hirtelen nagy számnak érzem, hogy tényleg találkozhatok vele. Pirulok, próbálom elhessegetni a gondolatot, de a mellemben valami fullasztót érzek és a szívem még gyorsabban ver.
– Semmi baj. Nagyon barátságos. Meglátod, jól ki fogtok jönni egymással. – folytatja az igazgató, hangja most kicsit komolyabb.
– Zsolti bácsi azért csak felsőben tanít, mert szereti, ha a diákjaival éretten lehet kommunikálni, kölcsönös megértés meg minden… – elhallgat egy pillanatra, az ujjával tovább dobol az asztalon, egyre gyorsabban. A szívem a torkomban dobog, próbálom kitalálni, mit akarhat, de nem megy. Nem szeretek bent ülni nála, olyan, mintha valami szorítaná a mellkasom.
– Ha vele találkozol, talán jobban átlátod majd, mire kell figyelned a továbbtanulásnál – folytatja – biztos vagyok benne, hogy jót fog tenni neked, ha együtt dolgoztok.

Csak bólintok, nem tudom, mit mondhatnék. Az igazgató a kávéscsészét a szájához emeli, barna karikát hagyva az asztalon. Az ablakon át hallom, hogy lent valamin nagyon veszekednek a többiek.

– Menj le hozzá, már vár a tornaterem melletti irodában. – mondja végül. – Menj csak le hozzá. Meg fogod szeretni.

*

Az ablakban meglátok egy legyet. Nem találja a kijáratot. Teljesen leköt, ahogy ide-oda repked, az üvegnek nyomja magát, de mégsem tud kijutni.

A hüvelykujjamat a többi ujjam alá szorítom. Felállok, de a lábam nehéz, mintha homokkal lenne tele, az egész testem remeg, hirtelen elkezdek nagyon fázni. A kilincs hideg a kezemben. Ahogy ránézek az igazgatóra, ő már elmerült a papírjai rendezésében. Úgy érzem, nem kérdezhetek semmit. Itt az van, amit mondanak.

Lassan elindulok a lépcső felé. Minden lépésem hangos, pedig próbálok nesztelen lenni, mint a macska, ami mindig átszökik az udvarra. Anyura gondolok, arra, hogy nemsokára itt hagyhatom ezt az egészet. Új életem lesz, munkám, pénzem. Csak ezt a kis időt kell még kibírnom.