Mi van, ha…

 

Végre egyedül maradtam. Lerúgtam a kényelmetlen lakkcipőt az asztal alá, bal sarkammal odébb lökdöstem pár dossziét az íróasztal tetején, felraktam a lábam, és a szék háttámlájának szorítva fejem, jólesően kinyújtóztam. Nyikorogtak a szék görgői, fáradt vállaim recsegtek-ropogtak. Bambultam kifelé az ablakon és abban reménykedtem, hogy csak képzelődöm.

*

Előző este bent felejtettem a délelőtti tárgyalás teljes anyagát, ezért kora reggel az irodában kezdtem. Mikor elmentem az üresen tátongó recepciós pult előtt, irigykedve képzeltem el az ébredező Blankát, aki takaró alól kinyúló kezével valószínűleg sokadszor bök a szundira. Olyan csendben csuktam be magam mögött a szobám ajtaját, mintha a zajjal felébreszteném a kihalt irodát.

A rituálém része, hogy a tárgyalás reggelén még egyszer átolvasom a periratot, kijegyzetelem az összes adatot és körülményt, így érzem magam tökéletesen felkészültnek.

Most is elégedetten csuktam össze a vastag dossziét, és amint bekúszott fülembe a reggeli munkakezdés jellegzetes zsongása, kivágódott az ajtó. Ránéztem az órámra.

Nem, nem, nem, nem, nem, kiáltottam, kiugrottam a székből, már amennyire szűk szoknyám engedte, és útját álltam a felém közeledő kék öltönynek, és a karjaiban tartott három paksaméta iratnak.

Tíz perc múlva indulnom kell, András, most nem jó, mondtam, belé fojtva a szót. Elálltam az útját, majd határozottan megfordítottam és kitessékeltem.

András pénzért vásárolta a diplomáját. Csak ez történhetett, állapítottam meg, ahányszor közös ügyön dolgoztunk. Nemegyszer gondoltam úgy, hogy a neveletlen kutyámmal eredményesebben kommunikálok. És nem elég, hogy gyépés, általában hívatlanul, viharosan érkezik, leül velem szemben és a mellemhez kezd beszélni. Igen, az én 75-ös, normál méretű, szolidan öltöztetett mellemről beszélünk, ergo, nem az én mellemről beszélünk, hanem András megzabolázhatatlan ősi ösztöneiről. Ahányszor megtörténik, és minden megbeszélésünkön ez történik, elhatározom, hogy megkérdezek a témáról egy pszichológust, de mindig elfelejtem.

A múltkor azzal próbálkoztam, hogy a mutató ujjamat kívülről a blúzomra tettem a két mellem közé, majd lassan emelni kezdtem felfelé a szemem irányába, mintegy útvonal javaslatként, hát basszus, észre se vette.

Esküszöm, legközelebb, míg ő a mellemmel kommunikál, én elkezdek beszélni az ágyékához, hátha észbe kap. Á, hülye vagyok, észre sem venné. Lehet, hogy hirtelen rá kellene ordítanom. A csuklás is abbamarad, ha megijesztenek.

Vállfástól karomra tettem a kanapéra kikészített talárt, majd egy "ne merjetek megállítani" arckifejezéssel, és a magas sarkúhoz képest szédítő sebességgel, végig rohantam a folyosón. A recepció előtt várakozó ügyfelek feje fölött odaintettem az éppen indulatosan gesztikuláló Blankának, majd sietősen kiléptem a forgóajtón.

*

A tárgyalás végéhez közeledve nyugodtan dőltem hátra, abszolút győztesnek érezve ügyünket. Ekkor a bíró teljesen váratlanul, egy héttel elnapolta az ítélethirdetést. Remélem sünt szarsz legközelebb, gondoltam mérgesen, miközben a bíró komótosan dossziéba rendezte a periratot. Belül duzzogtam, mégis rámosolyogtam védencemre. Aztán egy meggondolatlan mozdulattal, bíztatóan megpaskoltam izzadt hátát, majd tenyeremet észrevétlenül a taláromba törölve sietve távoztam.

Két órám volt az edzésig, ezalatt megebédeltem a bíróság melletti kis bisztróban, és elintéztem néhány telefont. Andrással is beszéltem, és meg kell mondjam, felszabadító érzés volt nem látni őt.

Biztosan rosszul lett valaki, gondoltam, miközben szirénázva megállt egy mentő a bíróság előtt. Fizettem és ahogy elindultam a parkolóba, megláttam a hordágyon falfehér arccal nyögdécselő bírót, aki egy órája napolta el az ügyemet. Persze, megsajnáltam, és magamban jobbulást kívántam neki.

*

Jani, a személyi edzőm csípőre tett kézzel állt a terem végében. Késtél, ordította, és felemelt bal karján látványosan megkopogtatta óráját, miközben hangja viharként süvített a gépeken izzadó sorstársak feje fölött.

Csakhogy jelezzem, milyen hangulatban vagyok, középső ujjamat látványosan felmutattam, majd elindítottam az elliptikus trénert, hogy bemelegítsek.

Híztál, doki, szólalt meg a fejem fölött Bélabá, és közben szemérmetlenül méregetett. Ő a terem önkéntes edzője, életmód tanácsadója, és minden mása. A megmondó ember, aki úgy érzi, az együtt izzadás mindenre feljogosítja.

Rám kacsintott, majd kaján vigyorral az arcán felugrott a nyújtóra és megkezdte szokásos húzódzkodását.

Esnél pofára károgó varjú, gondoltam sértődötten, közben ránéztem a tükörborítású falra. Mintha tényleg vastagodtam volna csípőtájon, konstatáltam.

Ekkor történt.

Bélabá hatalmas puffanással lezuhant a nyújtó alatti szőnyegre, és vérző orrát tapogatta. Lábamat egy ideig még magától vitte a lendület az ellipszis pályán, miközben szájtátva bámultam az előttem zajló jelenetet.

Atyagatya, még jó, hogy nem károg, gondoltam és annyira abszurd volt az egész, hogy nem tudtam sírjak, vagy nevessek.

A következő egy órában, míg Janival az alakomat formáltuk, aztán a következő félben, míg visszaértem az irodába, azon járt az agyam, hogy húzódzkodás közben nem esik pofára senki. Magától biztos nem. Kirázott a hideg.

*

Elzsibbadt fenékkel, és keresztbe tett lábakkal ücsörögtem még mindig, és bámultam az Astoria gyönyörűen kivilágított szecessziós épületét, miközben nézegettem a telefonomra érkező üzeneteket. Van egy bírósági zárt csoportunk, ebben szoktuk megosztani egymással a pletykákat, de fontos információkat is. Belenéztem, hátha van hír a bíró úr rosszullétéről. A találgatások sora után megakadt a szemem egy szemtanú bejegyzésén, aki azt írta, a bírót a mosdóból támogatták ki és fektették hordágyra a mentősök, miközben vér szivárgott lefelé a nadrágja szárán.

A szám elé kapva a kezemet, felröhögtem a dolog képtelenségén, de meg is ijedtem. Egy nap két eset. Mi van, ha…

Megborzongtam. Lenyúltam az asztal alá, felvettem a cipőmet, és magamra kaptam a kabátom. Lassan végig sétáltam a folyosón. Cipőm kopogása visszaverődött a kiürült, sötét irodák faláról. Amint rápillantottam a recepció ujjlenyomatmentesre takarított fényes felületére, előkaptam a mobilt és Blankát hívtam.

Nem fogod elhinni, mi történt – kezdtem, miközben szabad kezemmel erőteljesen tolni kezdtem a forgóajtó lassan meglóduló üvegszárnyát.