Nagypéntek

Blaise Cendrars Húsvét New Yorkban c. verse nyomán

 

Göteborgba tartott nagypénteken gépem.
Vöröses villámok cikáztak az égen.

És arra gondoltam: azért van a vihar,
mert világunk harcol a démonaival.

Épp meghal az, aki meg kellene váltson,
kileheli lelkét, fekszik sziklaágyon.

Sírja elé súlyos követ gördítenek.
Ennyi volt, hihetnénk, út vissza nem vezet.

És hogyha nem tudnám, mi lesz harmadnapra,
ha nem kapiskálnám, mit hoz majd a harca,

csalódást éreznék, mélységesen nagyot –
ahol remény nincs, a kételkedés adott.

Gomolygott a vihar, csapdosta a gépet,
talán lezuhanunk, és ennyi az élet.

Nem lesz harmadnap, meg egyáltalán semmi,
nem kell többé félni, nem kell többé lenni.

Elfogy, ami jó volt, nem marad értelme
annak, amit eddig bent cipelt az elme.

Jézusra gondoltam, bár nem szoktam sokat.
Arra, hogy élete lassacskán lelohad

a koponyák hegyén, szenvedése napján,
vagyis éppen aznap. Félelem ül arcán.

Azt éreztem: „most ez ugyanaz a hegyfok.”
Kisebb kálvária, mit átéltem fent, ott.

Arra is gondoltam, közelebb az éden,
lent pedig nagyobb a fertő, mocsár, szégyen.

A pusztító vihar lehet, hogy felemészt
minden földi dolgot: bűnt és bajt és penészt.

A repülő pedig mennybe emelkedik,
mint égi porszívó, felszippant a zenit.

Nézegettem körbe, hogy kikkel utazom.
Kicsit távolabb egy kék öltönyös fazon

– szigorú arcot vág, a laptopon gépel –,
elnyűtt arcú anya kicsiny gyerekével,

meg egy fiatal pár egymásba zuhanva,
filigrán nő – szeme csokoládébarna,

majdhogy el nem olvad, ő ül a balomon.
Jobbomon egy asszony, frizurája torony.

Szóval, hogyha meglesz a mennybemenetel,
velük együtt megyek – szép gondolatmeder.

Jó benne maradni, s nem máson agyalni.
(A fodrászremekműn legalább nyolc masni.)

Tehát azokkal, kik itt ülnek a gépen,
rögvest lubickolunk a szent öröklétben.

A hajkölteménynek kis híján azt mondtam:
„Még ma velem leszel a Paradicsomban.”

Persze akárkinek ezt mondhattam volna,
de mind jobban tetszett a fejének orma.

Majd ismét szétnéztem. Mind emberből vagyunk.
Ezer az örömünk, és ezer a bajunk.

Meg ugye bűneink… Valóságos hegyek!
Ím, egy repülőnyi emberselejtsereg!

A halálunk előtt nem volna jó vajon
lelket megvizsgálni, gondolkodni azon,

hogy mennyit vétkeztünk, mikor és ki ellen,
ha létünk ösvénye már ennyire keskeny.

„Nézd el nekünk, Urunk, minden gonosz tettünk,
halvány fogalmunk sincs, mit is cselekedtünk.”

No de mi értelme bocsánatot kérni,
ha lelkünk az üdvöt mindenképp eléri?

Rázni kezdett a gép, mint rozoga szekér. Vajon megérjük, hogy szerencsésen leér?

Magam előtt láttam a pilótafülkét.
Milyen érzés lenne, ha én is ott ülnék?

Majd találgattam, hogy gépünk pilótája
mit is élhet át most, a nagy vihart látva.

Szinte imádkoztam, de már nem Istenhez.
Hisz már nem is ő az, ki sorsokat rendez.

Fenséges pilótánk, ha valóban jó vagy,
szállítsd le a gépet, most össze ne roskadj!

Íme a te néped, íme a te géped,
számítok rád, közben a gombokat téped.

Ez így elég profán. Istenem, istenem,
mégis hozzád szólok, mért hagytál el engem?

Miért kellett nekem épp ma gépre szállnom?
Hát mit is keresek most ezen a tájon?

Mért nem adtál jelet? Hogy egy másik napra
vegyem meg a jegyet? Vagy üljek vonatra.

Persze ez így abszurd. Svédországba tartok…
Vonat nem opció. Elértük a partot?

Mennyi van még hátra? Jól meg is éheztem.
Vagy csak a szomjúság ébredezik bennem?

Mit csinálnak vajon most a stewardessek?
A székükön ülnek, vagy netalán esznek?

Érzem, ahogy egyre jobban szomjúhozom.
Kár, hogy nincs víz nálam, nem venném most zokon,

ha jönne a kocsi kajával, itallal,
az is okés lenne, ha jönne egy angyal,

erszényében lenne egy kóla vagy pepsi.
De nem jön, tehát a zsebében sincs semmi.

Próbáltam terelni a gondolataim
más irányba, viszont a hatalmas kabin

nem hagyott, muszáj volt a képsort folytatni:
hű, milyen jól jönne egy nagy sajtos hambi!

Aztán csak vége lett, éjfél is múlt talán,
mire a gép leszállt, és győztünk a csatán.

Mert ez bizony az volt, nagypénteki csata,
érkezéskor elállt minden utas szava.

Aztán meg tapsvihar. Bravó is elhangzott,
nem láttam már ekkor úttól gyötört arcot.

Élénkült mindenki, csattogtak a kezek,
kiesett a számon, hogy: „beteljesedett”.

Mondjuk nem volt túl jó az analógia,
de hadd ne bontsa ki most ezt e krónika.

Épp ideje immár nyugovóra térni,
a sok beszéd után lélek s test ezt kéri.