Galambok

Csend honol a Keleti pályaudvaron. A nyár első sugarai békésen ragyognak az ablakokon át. Megfáradt hangyaként ténferegnek az utazni vágyók a reggeli napfényben, mintha valójában csak betévedtek volna a nagyváros sűrűjéből. A vonatok álmosan pihennek a vágányokon. Egy család közeledik a 13. vágányhoz. A kislány anyukája kezét fogva baktat apja után, aki súlyos bőröndöt vonszol a peronon. Könnyedségük nem árulkodik arról, hogy perceken belül felébred és útjára indul a szerelvény. A tető sarkán egy galamb figyeli az eseményeket. Látja, hogy a köpcös férfi izzadva szenvedi fel bőröndjét a kocsiba. Semmi jelét nem adja érzelgős búcsúnak. Felesége arcáról nem olvasható le érzelem. Kislányuk követi tekintetével a férfit, aki elfoglalja ülőhelyét. Szabad kezével integetni kezd. Mintha csak erre a jelre várt volna, a mozdony zörögve útjára indul. Az ifjú galamb lerepül a megfogyatkozott család mellé a padra és egyik szárnyával csapkodva utánozza a kislány mozdulatait.

– Nézd anya, integet a galamb! Ő is olyan gömbölyű, mint apa! Hazahozhatom? – kiált fel lelkesen a kislány.
– Persze Luca. Akkor legalább olyan, mintha apa otthon lenne – szólt édesanyja, és szeme sarkán lecsordult egy könnycsepp.

*

Úgy hullott a hó a sínekre, mint a porcukor a süteményről a tányérra. Halkan siklik a vonat a pályaudvar gyomrába. Lázasan tolonganak ki a dolgukra siető emberek. Így tesz húszas éveiben járó nő is. Szorgosan szedi lábait a tömegen keresztül. Már majdnem eléri a kijáratot, mikor egy harminc körüli férfi utána szól.

– Várj! Elejtetted a sapkádat.
– Oh! Köszönöm! Hogy lehetek ilyen figyelmetlen?
– Kicsúszott a zsebedből, amikor a galambot nézted a gerendán. Bárkivel előfordulhat. Meg amekkora az a galamb, akárkinek elvonhatta volna a figyelmét.
– Tudom, őrültség, de olyan ismerősnek tűnt ez a madár.
– Mitől olyan különleges egy galamb? Nekem az összes egyforma – a férfi az órájára néz és folytatja – Ennyit késett a vonat? Sietnem kell munkából! Délután a 16:50-essel megyek haza. Látjuk egymást? Mesélhetnél nekem a galambokról.
– Persze, majd látjuk egymást.
– Addig vigyázz a dolgaidra! – azzal a férfi elsietett a metró irányába.
– Igyekszem, szia! – köszönt el és zavartan integet utána. A férfi már nem hallhatta hangját, de hátra pillantva a gesztust észlelte. Majd felpillantva újból a galambra néz, aki érdeklődve figyeli az eseményeket.

*

Lehullott falevelek tekeregnek az őszi szellőben. Egy nő ücsörög az egyik padon a pályaudvar egy eldugott sarkában. Mellette a nemzetközi járat várja az utasait, hogy megkezdhesse hosszú útját, de a hölgy, aki az ötvenes éveiben jár, nem kapkod a felszállással. Békésen figyeli a levelek keringőzését, közben hol a tetőt, hol az eget kémleli. Mintha várna valamire. Retiküljén kívül nincs nála más. Semmi sem utal arra, hogy hosszú útra indul. Egy galamb száll le elé. Felcsillan a szeme, mintha csak erre várt volna.

– Tudtam, hogy te vagy az. Felismertelek. Örömmel tölt el, hogy emlékszel még rám. Hisz végigkísérted életem összes fontos pillanatát – megigazítja fején a kendőt és végighúzza ujját szemöldöke helyén. – Ott voltál, amikor apám elhagyott bennünket. Ott voltál, amikor először találkoztam a férjemmel. Most pedig itt vagy, mikor búcsút veszek ettől a helytől. A fiam azt mondja tud Bécsben egy jó orvost. Hiszek neki. De nem osztozom az izgalmán. Csupán jól esik, hogy végre láthatom őt. Vagy vele tölthetek sok időt vagy újból látom a férjem. Mindenhogy boldog leszek.

A hölgy elővesz a zsebéből egy férfi karórát és megnézi az időt.

– Attól tartok eljött az én időm. Köszönöm, hogy meghallgattál. Remélem sosem felejtesz el, ahogy én sem téged.

A hölgy felszáll a vonatra, ami lassú mozdulatokkal elrugaszkodik az őszi napfényben. A galamb áll a peronon és egyik szárnyával csapkod a vonat után.