Hosszú lélegzet

 

A lakáskulcsot már a lépcsőházban elővette. Az utcai kapun a zár rég elromlott, azt csak be kellett lökni. A kaputelefont nem kellett használnia. Az öreglány a nyíló ajtó hangjáról tudta, hogy megjött.

– Elkésett.

Nem válaszolt. Megtanulta, nem érdemes belemenni ebbe a vitába. Csókolom, Manci néni. A konyhába ment, a pultra tette a szatyrot. Az éthordó műanyagja a pult felpöndörödött széléhez koppant.

– Mit hozott már megint? Mondtam, nem kell nekem semmi. Hagyjon engem békén. Még a szagát se bírom. Pfúj.

Tegnap is ugyanezt mondta, aztán lassan elfogyott a karfiolleves. A rizzsel nem is próbálkozott. Azt hazavitte, megette egyedül. Úgy nyúlt a konyhaszekrény ajtajához, mintha otthon lenne. Megnyitotta az éthordó tetejét, és az öreg mikróba tette. Három percre indította el, nem volt már ereje a szerkezetnek. Körbenézett. Ugyanaz a rend, amit tegnap itt hagyott. Még egy pohár se került a mosogatóba.

Bement a szobába, na hogy van ma.

– Hogy lennék? Ne kérdezzen már hülyeségeket. Adja oda a varrókészletem. Mit csináljak én itt egész nap? Nem gondol rám, én meg belebolodulok itt ebbe a napba. Majd meglátja, bárcsak megdöglenék már. Csak a gondja van velem.

Manci néni, maga még engem is túl fog élni, meglátja.

– Az kéne még nekem, hát haragszik maga rám?

A szoba ajtaja mellett a vörös szövetes heverő az apró test alatt is teknősen hajlott. Az öregasszony megpróbált felülni. Lehajolt, ölelje át a nyakam. A két vékony kar engedelmesen fonódott köré. Derékból emelte meg az összecsukló testet. Tartotta. A szag előbb csapta meg, mint ahogy megérezte a nedvességet. Tartsa még magát, Manci néni.

– Nem is tudja, mikor kapaszkodtam én így utoljára. – az öregasszony halkan kuncogott.

Kihúzta alóla a lepedőt, a párnát. Elviszem a fürdőbe, Manci néni.

– Most akkor nem eszünk? Tudom ám, maga akarja megenni az én ebédemet. Még azt a keveset is sajnálja tőlem? Kenyeret hozott?

Ölben vitte át a fürdőbe. A régi kádra tavaly szerelték fel a műanyag fali ülőkét. Manci néni, üljön le ide, eresztek magának fürdővizet.

– Vasárnap van? Miért fürdünk? Maga itt elpazarolja az én pénzemet. Nem lehet minden nap fürdeni, hogy gondolja? Menjen innen, majd én megcsinálom.

A vékony test csontjaival kapaszkodott a falba. Jöjjön, ezt levesszük. Aztán itthagyom, rendbe teszem az ágyát. Megértette?

A gumilepedő megvédte az öreg heverőt, de minden más elázott. Összeszedte a holmit, nem foglalkozott vele, hogy a hideg, hugyos anyag a bőréhez ér. A konyhafiókból kivette a fekete szemeteszsákot, a nedves holmit belegyömöszölte. A hálóinget nem lehet, azt észrevenné. Azt elviszi kimosni. A mosogató alól lavórban forró vizet hozott, lemosta a lepedőt, másik takarót és párnát vett elő. Öt perc alatt végzett. Kinyitotta az ablakot. A februári meglepetés tavasz kitakarította a szoba levegőjét.

A szekrényből kivette a következő hálóinget. Volt ott pizsama is, de az öreglány azt nem szereti. Mosni is nehezebb. A levelet ott találta meg. Kivette, a címzés neki szólt. Nem bontotta fel, és nem tette el. Az még ráér. Visszatette oda, ahol volt.

A fürdőben az öreg ugyanúgy ült a kádban, ahogy beletette.

– Teljesen kihűlt ez a víz. Azt akarja, hogy tüdőgyulladást kapjak? Fázom. – a hang elvékonyodott. Felvette a mosdószivacsot, a vízbe mártotta. A babaszappant végighúzta a szivacs felületén, több nem kellett belőle. Szerette a szagát, a tisztaságot jelentette. Lassú, óvatos mozdulatokkal dörzsölte át az öreglány testét. Nyakánál, vállainál kezdte. Az álla alatt a fejét finoman felemelte, úgy törölte át az arcát. A szivacsot újra és újra a vízbe mártotta, aztán szappan, lassú ritmust követtek a mozdulatok. Nem jött zavarba a mellénél, és a fenekénél sem. Mintha egy gyereket fürdetne. Elhallgatott az öregasszony is. Testrészről testrészre adta át magát a víznek, a szivacsnak, a szappan illatának, az érintésnek.

Végül kinyitotta a csapot, zuhanyra állította, kihúzta a dugót, ellenőrizte kezén a hőfokot, és langyos vizet csurgatott a testre. Az öreg arc ellágyult, mintha aludna. Elzárta a csapot, helyére tette a zuhanyt. Nyöszörgés hagyta el az öreg ajkait. Talán mondani akart valamit. Ránézett, de még mindig a lehunyt szemek fogadták, és a fogatlanul is összeszorított száj. Nézte ráncait, a bemélyedéseket az ajkán, ami valaha csókolt, és mosolygott, szerelmet vallott, tűrt, felszakadt és kiabált. A karokat, amik ránctalanul még egy másik karba kapaszkodtak, gyúrták a tésztát, függönyt akasztottak a magasban, simogattak, előre lendültek, védekeztek. Sohasem ütöttek. Puhán végigtörölte az ujjakat, egyenként. A tenyért két tenyere közé vette, mint áldásosztáskor, vagy amikor búcsúzol. Az öreg karjait nyaka köré fonta, jöjjön Manci néni, kikelünk a kádból. Emelje fel a lábát, ide a székre. Gyermek ez, egy kisgyermek, nincs még hat sem, törölni kell.

Ölben vitte az ágyba. Üljön csak, Manci néni, még enni kell.

– Elfáradtam. Hagyj aludni.

Mire visszaért az újramelegített levessel, az öreg oldalra dőlt, a takarót a tarkójáig húzta. Nem ébresztette fel. Leült a fotelba, nézte a szuszogást.

Évek telnek el így. A fényképek fakulnak, a repedések a földszintig futnak, kinyílnak pincék és gödrök, a fák kivirágoznak, a termés beérik. Aztán lehullik. A szobában idővel csak a szuszogás marad, és egy lenyomat a heverőn.