A szanatórium

 

A nap készülődött az ébredéshez. Előszőr csak egy halvány narancssárga csík jelezte a látóhatár alján, majd lassan feljebb emelkedett és hirtelen ott volt teljes valójában.

A beteg ágya úgy volt elhelyezve az apró szobában, hogy lássa az ablakot, jelen helyzetében szinte az egyetlen kapcsot a külvilághoz. Órák óta ébren volt, nem tudott aludni, de ma jönni fog, ő. Ez a tény kicsit felvillanyozta, nem sok örömben volt része, mióta itt van.

Óvatosan kidugta a bal lábát a takaró alól, a másikat mellé húzta a balkezével, majd lelógatta őket egyenként az ágy szélén. A botokért nyúlt, amit az éjjeli szekrényhez támasztottak, hogy mindig elérje. Az egyiket a hurokkal rátekerte a jobb csuklójára, a másikat a bal kezébe fogta, majd óvatosan leengedte a padlóra a lábait, így a botok segítségével ki tudta egyensúlyozni a bénát. Óvatosan, araszolva a fürdőszobába indult. Nem akart teljesen kiszolgáltatott lenni, így a WC-re egyedül ment. Belenézett a tükörbe, az ujjaival kicsit átfésülte a haját. Visszaaraszolt az ágyához, elrendezte magát és betakarózott.

*

Az ajtó kitárult, a folyosóról fény ömlött be, az ajtónyílásában megjelent ő.

– Jó reggelt kedveském! – szólt a már jól ismert füstízű mély hang. – Hogy van ma reggel? A madarak odakint koncertet adnak a tiszteletére, és képzelje, amikor jöttem dolgozni egy mókus ugrott pont arra a fára fel, ami itt van az ablakával szemben – mutatott a fa felé. – Még lehet, hogy ott is van.

Közelebb lépett az ágyamhoz.

– Na, most gyorsan felugrunk innen és odaszaladunk az ablakhoz, hátha magának is megmutatja magát az a mókus – mondta, miközben mosolyogva fölém hajolt. Barna szeme huncutul vetődött rám. Kiraktuk a lábaimat az ágy szélére, bal kezembe adta a botot, és a jobb hónaljam alatt átdugta a balkezét.
– Na, figyeljen, számolok, aztán nekiiramodunk. Egy, kettő, három!

Felhúzott az ágyról és cirka húsz perc alatt megtettük az ágy és az ablak között lévő alig három méter távolságot. Jól esett az erős és határozott érintése, ilyenkor úgy éreztem, hogy kezd visszatérni belém az élet. Talán kicsit bele is szerettem, rég ölelt már át valaki. Odaértünk az ablakhoz.

– Nézze! Ott kukucskál – mutatott a fára – tudtam én, hogy ott lesz. Mondtam neki, hogy addig nem ugorhat át a másik fára, amig maga nem látta.

Nézelődtünk még kicsit, néztem a távoli hegyeket. A tekintetemet látva, megszorította a kezem.

– Nagyon szépen javul. Fogadok magával, hogy jövő ilyenkor már a hegy tetejéről fog integetni.

Én nem éreztem ilyen elsöprőnek a változást, bár már kevésbé húztam a jobb lábam és olykor sikerült megállnom rajta.

*

A pokol egy éve jött el, akkor kaptam stroke-ot csak úgy a semmiből, vitte az egész jobb oldalam. Hirtelen a semmi közepén találtam magam.

– Mit szólna hozzá kedvesem, ha már ilyen szépen álldogálunk, ha meg is fürödnénk? Utána meg, reggeliznénk egyet kettesben.

Ugyanezzel a tempóval elindultunk a fürdőbe. Mára már a szégyenlőségemet levetköztem, annyi mindenki látott meztelenül. Előtte mégsem ment könnyen. Ő finoman kihúzta a balkezemet a köntösből és ezt megismételte a jobb oldalon, majd ugyanezt a hálóruhámmal is. Ott álltam előtte pőrén, ahogy megszülettem. Lesütöttem a szemem. Ő a zuhanyzóhoz lépett és langyosra állította. Átfogott a jobboldalamon és besegített. A melegvíz lágyan simogatta végig a testem. A bal tenyerembe nyomott egy kis tusfürdőt, amivel sikerült bekenegetnem magam. Aztán néztem, ahogy a vízsugár lemossa rólam. Tekintetemmel követtem a lefolyóba csorgó habfolyamot. Ő a másik kezével átnyúlt előttem és elzárta a csapot.

– Most, hogy már szép tiszták vagyunk, segítek a szárításban is – kacsintott rám.

Rám terítette a törülközőt és finoman, óvatosan hozzám nyomogatva leitatta a vizet a hátamról, elől magam töröltem le.

– Na, most már jó lesz – szemlélte meg a művét. – Visszaszaladunk az ágyhoz, maga leül én meg keresek tiszta ruhát, aztán reggelizhetünk. Az ágyhoz visszaérve, segített leülni. Odahozott egy pólót, alsóneműt, zoknit és egy nadrágot.
– Ma csinosnak kell lenni, mert jönnek vizitelni, tízre jön a gyógytornász, ebéd után pedig a logopédus.

Minden ruhát az ő segítségével vettem fel, majd ismét lábra állított.

– Maga gyönyörű!

Ámulva összeütötte a két tenyerét. Némán néztem rá, talán kicsit bután is, mire ő felvonta a szemöldökét. A tükör felé fordított.

– Nézze!

A tükörkép barna hajat, barna szemet mutatott, de semmi extra. Úgy láttam, hogy feszesebb kicsit a jobb arcom. Megérintettem a balkezemmel. Ő félig mögöttem állt és mosolyogva bólintott.

– Látja! Mondom én, hogy sokat javult.

Szerettem volna rámosolyogni, de csak egy fintorra telt. Felsóhajtottam, várnak a hegyek, gyógyulnom kell. Édeskettesben megreggeliztünk, utána magamra hagyott. Szomorúan néztem, ahogy becsukódik utána az ajtó.

*

A fehér köpenyesek, mint a varjak állták körbe az ágyat. Ő is köztük volt, a szeme rá mosolygott. Belekapaszkodott. A főorvos a kezében szorongatta az orvosi papírjait és közben határozottan bólogatott.

– Igen kollega, ez határozott javulás. További kezeléseket írunk ki, hogy a páciens minél előbb visszanyerje a mobilitását.

Miközben távoztak, ő rá kacsintott. Benne volt a mondtam én, hogy határozottan javul. Ahogy egyre jobban lett, őt áthelyezték, egy másik ápolót kapott. Nem volt olyan szép a mosolya és nem volt meleg barna szeme sem. Fél év múlva gyógyultan távozott, maradt vissza ugyan valami kis gyengeség a jobb oldalon, de már a lába és a keze is engedelmeskedett a gondolatainak.

Egy év múlva a postás levelet hozott a szanatóriumba, az ápoló nevére szólt. Kibontotta, egy kép hullott ki belőle az asztalra. Rajta egy barna hajú, barna szemű, ismerős arc. A kép aláírása: Egy kicsit továbbmentem. Üdvözlet Island Peakről, Nepál (6189 m).