Nyári délután színes ballonokkal

 

Krisztina mereven, maga elé bámulva ül a tó melletti padon. A halk surrogásra megmozdul, felemeli tekintetét. Színes hőlégballonok tucatja úszik a park felett.

Eszébe jut a reggel hallott hír. Húsz ember esett foglyul egy turisztikai ballonon, amit az erős szél húsz percig dobált Berlin felett.

Húsz ember, húsz perc, mintha mindenki pont egy percet kapott volna a saját rettegésére. Mi van, ha ő is ott van? A szél elviszi, elsodorja, földhöz csapja a ballonnal együtt, és legalább mindennek vége van.

Remeg a keze, a combja alá szorítja. Uralkodnia kell az érzésein, megmondta az orvos is.

Végre feltűnik János alakja a kavicsos ösvényen.

– Na, mi van? – cövekel le a pad előtt.

A színes ballonok még mindig ott lebegnek a park felett.

– Tegnap újra lementem az edzőterembe – mondja Krisztina.
– Helyes! Itt volt az ideje, hogy befejezd azt a faszom tudja miért szenvedést.
– Szóval lementem az edzőterembe.
– Most mit hajtogatod ezt? Ne szórakozzál már, mondjad, mi a francért kellett ide kutyagolnom ebben a rohadt melegben?
– Lent volt három lány. Még sosem láttam őket ott.
– Nem mondod komolyan, hogy emiatt ráncigáltál ide? Három új csaj az edzőteremben. Na és? Bántottak?
– Még sosem láttam őket ott.

János ideges mozdulattal meggyújt egy cigarettát.

– Az edzőterem már csak ilyen. Néha feltűnnek ismeretlen fazonok. Elvégre nem egy zártkörű hely. Jól mondom?
– Az öltözőben hallottam, miről beszélnek.
– Kriszti, ne húzz fel! Nem érdekel, miről pletykálnak a csajok a konditeremben. Nyögd már ki, miért rángattál ide!?

Krisztina tempósan ütögeti öklével a combját, mintha a mozdulat segítene szavakká szelídíteni az indulatot.

– Az egyik lány… az egyik lány terhes volt.
– És emiatt nem tudott edzeni, vagy mi?
– De, tudott edzeni. Még nem volt nagy a hasa.
– Príma! Akkor végeztünk?
– Két hónapos terhes. Évának hívják.

Krisztina keze a combjára feszül, körmein fekete színű a lakk. János elkapja tekintetét.

– A barátnője megkérdezte tőle, megtartja-e a babát. Erre a lány azt felelte, igen, mert … mert János is meg akarja tartani.

Meg akarja tartani. Az övéket meg nem akarta. Nem szabad erre gondolnia.

– És közben nevetgéltek – folytatja szenvtelen hangon –, hogy de hát melyik Jánosról van szó. És a lány azt mondta… azt mondta, hogy hát a Horváth Jánosról.

János mereven bámulja a tavat, elszívott cigarettája csikkjét a vízbe pöcköli.

Krisztina azt szeretné, ha János megrázná és ráordítana, ne baszogassa már a nyavalygásával, ő nem ismer semmilyen Évát, terheset meg főleg nem, és különben is, hány Horváth János él a földön.

De János nem szól semmit, csak rágyújt egy újabb cigarettára.

Krisztinának ökölbe szorul a keze.

Nem szabad hagyni, hogy elhatalmasodjanak az indulatok, mondta az orvos.

– Menj el! – suttog maga elé.

De a férfi nem mozdul, neki pedig mindenképpen mennie kell, el innen, a gyilkos némaság elől, és mintha menekülésének csak egyetlen útja lenne, és azt a másik elzárja előle, nekiugrik. János a váratlan lökéstől megtántorodik, hátrazuhan, feje hangosan csapódik a pad melletti, avarral fedett farönkön.

Krisztina üres tekintettel nézi a mozdulatlanul fekvő testet, aztán, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami fontos tennivaló, letérdel mellé. Táskájából papírzsebkendőt vesz elő és nagy odafigyeléssel, aprólékos gonddal dörzsölni kezdi a fülből a nyakra csordogáló vércsíkot.

– Mi történt? – lép melléjük egy szalmakalapot viselő idős úr.

A papírzsebkendő szakadatlanul jár le és föl János nyakán.

– Kisasszony! – érinti meg óvatosan Krisztina vállát az idegen.

A sebesen mozgó kéz megáll, Krisztina az öregúrra emeli tekintetét.

Az idős ember riadtan hátralép.

– Hívok segítséget – motyogja.

Mire előveszi telefonját, az utolsó színes ballon is eltűnik a látóhatáron.