A mosoly országa

– főhajtás Franz Kafka előtt

Az ország valóban olyan, mint amilyennek a katalógusokban hirdeti magát: csupa mosoly. A határon mosolyogva fogadta kis turistacsoportunkat az ügyintézők szorgos hada. Alaposan megnézték az útleveleinket, átvizsgálták a csomagjainkat, miközben kedvesen mosolyogtak ránk. Milyen jól is tud esni, hogy nem csupa búbánatos arcot látunk magunk körül, mint odahaza, néztünk vidáman egymásra.

Úgy tűnt, van is ok a folyamatos mosolygásra, legalábbis a méterenként elhelyezett plakátokról az jött le. Az ország hivatalos nyelvén és még számos idegen nyelven fennen hirdették az ország fantasztikus eredményeit, kezdve az emelkedő születésszámmal, az olcsó krumplin át a fantasztikusan szárnyaló munkabérekig bezáróan. Ahány ember elhaladt a plakátok, a hirdetőoszlopok vagy a faliújságok előtt, mind mosolyogva emelte a mutatóujját az ég felé, megmutatva, kinek is köszönhetők a mosolyt kiváltó okok. No, nem egészen fentről érkezik az áldás: a regnáló kormány csúcsáról csupán.

Eleinte együtt mosolyogtunk a helyiekkel. Bár nem értettük, hogy a temetési menetben miért mosolyognak a gyászolók, és azt is furcsának találtuk, hogy a mentőből mosolyogva szállt ki az orvos és sietett a mosolygó sérülthöz. Mégis, mindezek ellenére szívünket jófajta bizsergés járta át. Hogyne melengetné az ember szívét az, ha csupa jókedvű embert lát maga körül!? Igaz, kicsit fárasztó állandóan mosolyra húzott szájjal létezni a nap huszonnégy órájában, ám úgy látszik, az itteni embereket már gyerekkoruk óta erre trenírozzák. Talán eleve másként működnek az arcizmaik. Iparkodtunk követni a példájukat és mosollyal viszonozni a mosolyt. Csak a szállásunkra érve komorult el a tekintetünk, midőn megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a tisztaság fogalma nem egészen egyezik a mi tisztaságfogalmunkkal. Ebben a csupa mosoly országban a tisztaság fogalmába belefér a koszos vécé és néhány svábbogár a konyhában meg az ágyakban. Reklamációnkkal felkerestük a motel gondnokát. Összehúztuk a szemöldökünket, ezzel jelezve erős nemtetszésünket. A gondnok mosolyogva rázta a fejét: nincsen itten semmi gond, minden a lehető legnagyobb rendben van, ne legyünk finnyásak.

– Minden jó. Sokkal jobb, mint az előző kormány működése alatt – bólogatott, feltartott mutatóujjával jelezve, hogy honnan is jön az áldás. Addigra már nagyon jól tudtuk.

Kínunkban nevettünk. Nevettünk akkor is, amikor az apartmanunk konyhájában és a fürdőszobai csapokból csak sárgás színű hidegvíz csöpögött.

– Nincs, nincs másik szállás. Ezt jelölték ki maguknak – felelte mosolyogva a gondnok, amikor az újabb panasszal megint beállítottunk hozzá. – Ez szép, nagyon szép lakás. Vigyázzanak, ne legyen baj! – villantotta ránk mind a négy fogát.
– Ezt hogy érti? Ugyan mi bajunk lehet? Talán félnünk kellene? – nevettünk rá, mert mindezen már tényleg csak azt lehetett tenni. Választ nem kaptunk. A gondnok szemében rettegés ült, miközben mosolyra húzódott a szája.

*

Pár óra múlva megtudtuk, hogy milyen sorscsapás előtt állunk a helytelen viselkedésünk miatt. Mint kiderült, országainknak nincs kiadatási egyezménye egymással, így sehova sem fordulhatunk segítségért, és akár a műanyag lakat is ránk rohadhat. Mert bizony börtönbe kerültünk. Hajnali háromkor ugrasztottak fel bennünket a szállásunkon a földről, mert a csótányos ágyban nem volt gusztusunk aludni. Valaki feljelentett bennünket. A gondnokra tippeltünk, de a kedves – és minden bizonnyal szélesen mosolygó – bemószeroló személye örök homályban maradt.

A rögtönítélő bíróság előtt megtudtuk, hogy három pontban vádolnak bennünket. Ezek a következők. Egy: nem mosolyogtunk eleget. Kettő: többféle érzelem is tükröződött az arcunkon, köztük düh. Három: nevettünk, amihez ebben az országban nincs jogunk, erre csak az elnök és közvetlen munkatársai jogosultak. Az ügyész szerint a ritka mosolygással megkérdőjeleztük a kormány hozzáértését és nem tiszteltük az elért eredményeket; összevont szemöldökünk megvetést sugárzott, közvetlen fenyegetést jelentve az elnök testi épségére; a kacagásunkkal pedig kigúnyoltuk az állam vezetőit, különös tekintettel a miniszterelnökre. A tilalmakat ismerhettük volna, ha tanulmányozzuk az érvényben lévő jogszabályokat, melyek kutyabőrbe kötve minden középületben egy külön, nemzeti színű szőttessel letakart asztalra vannak kitéve. Az asztal mögötti falról – aranyszínű keretbe helyezett fotón megörökítve – jóságos atyaként a miniszterelnök néz le szigorú tekintettel a vaskos és tartalmában gyakran változó kötetre, valamint az azt nagy átéléssel tanulmányozókra. A nemtudás nem ad feloldozást a tetteink alól, csapott az asztalra mosolyogva kirendelt ügyvédünk.

– Már maga a tájékozatlanság is bűn – figyelmeztetett mosolyogva az ügyész. – Jól jegyezzék meg, hogy országunkban minden polgárnak és idelátogatónak kötelező a mosoly és tilos a nevetés! Aki hazánkba látogat, annak tiszteletben kell tartania a kultúránkat! Senki nem veheti el a mieink jókedvét!

Huszonöt évet kaptunk. Ebből húszat egy átnevelőtáborban kell letöltenünk. Ötöt pedig börtönben. Amikor kínunkban és félelmünkben hangosan felnevettünk, még három évet sózott a nyakunkba a szélesen mosolygó bíró.

Azóta mi is mindenen mosolygunk.