Sam Small újabb kalandjai

 

Eric Knight: Sam Small csodálatos élete című műve alapján.

Az áttetsző Yorkshire-i ember

Sam Small áttetszővé vált. Egyik pillanatról a másikra. Teste, ruháival együtt, láthatatlan lett.

Azon a napon, amikor Sam felfedezte ebbéli képességét, Mully éppen csomagolt. Sam úgy tett, mintha nem hallaná a feleségét. Házasévei alatt megtanulta, hogyan legyen észrevehetetlen és kialakította a szelektív hallás képességét. Csak azt a kérdést hallotta, amire elfogadható választ tudott adni. Sam feltűnően kerülte a kényes helyzeteket.

– Small Sámuel, miért nem jössz velem Kaliforniába? – kérdezte Mully. – Vinnie örülne, ha ott lennél második unokád születésénél.

Semmi válasz. Mully feléje fordította a fejét, de szokásától eltérően, nem háborgatta újabb kérdésekkel.

Lehet, hogy nem lát? – gondolta Sam. Felvillanyozta a láthatatlanság lehetősége.

– Ha már az első születésénél nem voltál a lányoddal – mondta a felesége.

Samet meglepte a szemrehányó hang. Őelőtte Mrs. Millicent Small sohasem panaszkodott.

 

Sam Small ritkán szólalt meg. Yorkshire, Polkingthorpe Brig nevű falujának Kiterjesztett Szárnyú Sashoz címzett kocsmájában a lócára telepedett és melengette söröskancsóját. Mully délután elutazott Amerikába, így a kicsi öregember ráérősen üldögélt a hatalmasra rakott tűz mellett.

Ökör iszik magában, ismerte a közmondást, és Sam, aki sokat adott a közvélekedésre, nem kívánt mások szemében ökörnek mutatkozni, meg szerette is a társaságot, ezért a lámatenyésztő Saw Cooper, a balkezes pék Gollicker-Pearson és a tagbaszakadt Ian Cawper társaságában hörpintette fel sötétbarna sörét. Ismerték a faluban, és azon emlékezetes este óta, amikor keresztkérdéseivel hazugságon kapta Mr. Smith-t, a jenkit, tisztelték.

Megalapozták a tiszteletet fiatalabb korának eseményei, különösen Fekete Cawpernek, Ian apjának, egy éjszakán át tartó viaskodása a szőke óriással, Wada Tornyának kopár dombvidékén. E rémítő eseménynek Sam volt az egyetlen tanúja, olyat látott, amit senki emberfia a faluban.

Ha amerikai kalandjairól kérdezték, Sam elmosolyodott, egy pillanatra széttárta a karját, mintha egyensúlyozna a légben, majd leengedte és azt állította, nem ő az.

– Öregem, aki tudott repülni, az egy másik Sam Small. Az a Sam Small, aki elejtette a puskáját és feltartóztatta a waterlooi ütközetet.

Hőstettét a Nagy Háborúban, hogy fegyvertelen kisegítő rendőrként, két német kémet fogott, nem tagadta, de a részletekről szerényen hallgatott.

Sam Small hírét messze földön mindenki ismerte. Hírlett róla, szereti a Kiterjesztett Szárnyú Sas társaságát, a célbadobósdit, a sört, a fogadásokat és a politikáról folytatott társalgást.

Idegen látogatói ebben a kocsmában keresték fel, egy hűvös, októberi estén. Miközben finomkodva, üvegből itták világos sörüket, irataikat keménykalapjukkal takargatták.

– Ne értsen félre, Mr. Small, de a tesztkérdések lényegesek az ügyben – mondta a fiatalabbik londoni.
– Persze, ha nem akar részt venni, nem kell válaszolnia – mondta az idősebb londoni.
– A fészkes fenébe ne akarnék! – mondta Sam, miközben nem is sejtette, valójában miről van szó.
– Csupán a személyiségére vagyunk kíváncsiak, nehogy gond legyen az esemény alatt – mondta a fiatalabb. – Folytathatjuk?

Sam bólintott. A farmer, a pék és Ian mellett, Mariel, a pincérlány is a lócán szorongott, mindenki Samet figyelte.

– Ahogy mondtam, nincs rossz válasz, Mr. Small – mondta a fiatalabb. – A következő kérdés: Mi lesz a mókusból, ha párosodni akar egy medvével?
– „A” lehetőség: rozsomák – vette át a szót az idősebb. – „B” lehetőség: vacsora. „C” lehetőség: ápolt az elmeosztályon.

A néma csendet a pincérlány törte meg.

– Hová tűnhetett? – kérdezte Mariel.

Nem látnak – gondolta Sam –, már biztos, hogy áttetsző vagyok.

Ahogy némán, mozdulatlanul figyelte a többieket, elmosolyodott, ismét elkerült egy kényes kérdést.

 

A két londoni a falu egyetlen telefonfülkéjében szorongott. A nyitva maradt ajtó előtt Mrs. Wambley görnyedt cipője fölé. Előbb, teljesen véletlenül, a balcipője fűződött ki, majd a jobb.

– Központ? Mr. Michael Collinst kérem, a Közlekedési Minisztériumból. – A fiatalabb idegen tartotta a kagylót. – Mindjárt kapcsolják – mondta az idősebb londoninak.
– Ő ajánlotta – mondta az idősebb.
– Honnan ismeri? – kérdezte a fiatalabb.
– A Nagy Háborúból. Ő vizsgálta a német kémek elfogását.
– Ez a Sam Small tényleg kémet fogott?
– Kettőt, fegyvertelenül.

Hallgattak.

– Amúgy feltaláló – mondta az idősebb. – Ő találta fel az önműködő orsót.
– Azt, amit továbbfejlesztettünk és beépítettünk a … Halló? Igen! Igen! Mi vagyunk.

A női cipő az ajtónyilásig araszolt, így sem hallotta Mrs. Wambley a beszélőt a vonal másik végén.

– …
– Szerintünk? Furcsa alak – mondta a kisebbik.
– …
– Nem. Veszélyesnek nem mondanám.
– Áttetsző – mondta az idősebb a fiatalabbnak, aki tagadóan rázta a fejét.
– …
– Kétségtelen, feltaláló és nemzeti hős. Kétségtelen.
– …
– Nincsen aggályunk Mallard-ügyben – mondta a fiatalabb.

Az idősebb behúzta a fülke ajtaját, így Mrs. Wambley végzett a cipőfűzéssel.

 

– Biztos, hogy Mallard-ügy? – kérdezte az ifjabb Miss Yeoby.

Mrs. Wambley, a teája gőze felett, bólintott. Az idősebb Miss Yeoby, aki az imént fordította meg a nyitva táblát a földszinti ruházati boltjuk bejáratán, kényelmesen szürcsölte emeleti szalonjukban a kamillateát. Kedvesen mosolygott húgára, megadva ezzel beleegyezését.

– Szerintünk királyi vadkacsa vadászat – mondta az ifjabb, és a két nővér egymásra mosolygott, mint Sherlock és Watson.
– Mert mallard, azaz vadkacsa? – kérdezte Mrs. Wambley.

Az összejövetel tárgya, miután Mully titokban a három nőre bízta férje felügyeletét, természetesen Sam Small rejtélyes megbízatása volt.

– Mert királyi címer volt a keménykalaposok titkos mappáján, a Mallard mappán – mondta az idősebb.

Mrs. Wambley felhúzta szemöldökét.

– Mariel látta a kocsmában – mondta a fiatalabb. A szemöldök felhúzva maradt. – Miss Mariel Gidel, a pincérlány a kocsmában.
– Ügyes következtetés – mondta Mrs. Wambley.
– Írjunk Mullynak? – kérdezte az idősebb vénlány.
– Várjunk még – mondta Mrs. Wambley –, várjunk, amíg többet tudunk.

A Yeoby nővérek biztosak voltak benne, ha lehetséges bármit megtudni, azt Mrs. Wambley, kibomló cipőfűzői segítségével, megtudja.

 

Mrs. Wambley képességei a hírek beszerzése terén a hírek terjesztésének képességével párosult. Pár nap alatt az egész falu úgy tudta, Sam Small királyi vadkacsa vadászatra hivatalos. Ebbéli vélekedésüket az a tény sem ingatta meg, hogy sem a királyi család, sem Yorkshire lakói nem szoktak vadkacsára vadászni.

– Új király, új szokások – mondta Ian, magasra emelve söröskancsóját.
– Hol van már VIII. Eduard? – kérdezte a lámatenyésztő.
– Mrs. Wallis Simpson szoknyája alatt – nevetett a pék.

Fagyos tekintetek vették körül a kocsmában.

– Ha sértegeted a windsori herceget, csak meleg sört kapsz Gollicker-Pearson – mondta Mariel.
– Miért? A jenki nő nem rabolta el a királyunkat? – morgolódott a pék.

Sam Small áttetsző állapotában figyelte őket. Óvatosan megtörölte a száját, hiányzott a sör, eddig nem akarta felfedni magát. Jól emlékezett a monarchia tavalyelőtti botrányára. Megdöbbentette, amikor a kétszeresen elvált amerikai Mrs. Wallis Simpsonnal kötendő házassága miatt, David walesi herceg, a királlyá koronázott VIII. Eduard, lemondott a trónról.

– A jenkik sok mindenre képesek – mondta. Mindenki feléje fordult, most vették észre a sarokban kuksoló öregembert.
– Tudjuk Sam – mondta a lámatenyésztő.
– A lányodat is egy jenki vette el – érvelt a pék.
– Egészségedre! – Mariel letette a korsót és Samre mosolyogott. A keménykalapos londoniak látogatásának estéjén, enyhén kapatos állapotban, összetegeződtek.
– Bizony elvette – sóhajtott Sam, nagyot kortyolt a barnasörből.
– A legfontosabb most a vadkacsa vadászat – harsogták. Mindenki Sam egészségére ivott.

 

A büszkeség furcsa dolgokat művel az emberrel. Sam, hogy megőrizze a kivívott tiszteletet, a szóban forgó eseményről nem tett fel kérdéseket a londoni idegeneknek, inkább sodródott a feltételezések óceánján. Nem számolt a következményekkel, amikor tényként elfogadta, miszerint: vadkacsára fog vadászni a királlyal.

A következmények hajnalban kopogtattak az ajtaján. Hálóköntösben, félig felhúzott papucsban nyitott ajtót. Az első küldöttség, három nő, mit sem törődve Sam öltözékével, beviharzott a nappalijába.

– Hölgyeim… – hebegte a meglepett Sam.
– Nem. Semmiképpen nem fogadunk el nemleges választ. A Polkingthorpe Brig Women Society éjszakai gyűlésén, egyhangúlag megválasztottuk Mr. Sam Smallt a zsűri elnökévé. Felkérjük tehát, jelenjen meg, e hó negyedikén, tizenhat órakor, nőegyletünk ünnepélyes, éves összejövetelén – mondta a legmagasabb.
– Én…, ő…?
– E tisztséget maga a kanonok úr engedte át önnek – mondta a középső.
– De talán ő jobban…
– Mi tudjuk jobban – mondta a legalacsonyabb.
– Nincsen méltóbb személy rá, hogy eldöntse, melyikünk „Yorkshire Pudding-ja” a legjobb, mint éppen az a személy, aki a királlyal vadászik – mondta ez első.
– De nem is biztos…
– Mi jobban tudjuk – mondta a legalacsonyabb.

Erős kopogás hallatszott.

– Ne fáradjon, kitalálunk – mondták egyszerre.

A három hölgy elviharzott, nyomunkban két ismerős férfi lépett az előszobába. Saw Cooper mutatta be őket Samnek a tavalyi vásáron. Sam, sajnálatos módon, még nem esett túl a reggeli szükséges tevékenységein, ezért igyekezett látogatóit, nekik tetsző válasszal mihamarabb kitessékelni a házából.

Mire a legkisebb helyiségben elvégezhette a dolgát, nemcsak a falu legszebb lánya és lámája, de „a kinek nagyobb a tökje” verseny és a kuvasz szépségverseny zsűrielnöki feladatait is elvállalta. Szorongatott helyzetében megpróbált áttetszővé válni, de sajnos másra kellett összpontosítania, eltűnési kísérlete így kudarcot vallott.

 

A lancashirei lapály csendjét két dörrenés zavarta meg.

– Szép lövés – mondta Pettigill Black.

Azóta, hogy a juhterelő versenyen, Black, Tad nevű kutyája, holtversenyvben végzett Small, Flurryjával, tisztelték egymás, mely lassan barátsággá érett. Érthető, hogy a polkingthorpe-beliek zaklatása elől, Sam, a szomszéd megyében keresett menedéket.

– Sam, nem tehetsz róla, hogy sem Mariel a pincérlány, sem Betty, Saw Cooper kedvenc lámája nem nyert.
– De a „Yorkshire Pudding” verseny? – kérdezte elkeseredetten Sam.
– Lehetett volna annyi eszed, hogy megkérdezed a pék haverodat, Gollickert, milyen tésztából van az a süti. Miért hitted, hogy édes krém?

Sam hallgatott, most nem tűnt el. Pettigill újratöltötte a két puskát, majd az egyiket Sam kezébe nyomta. A, „kinek a legnagyobb a tökje” verseny méreten aluli példányaira lőttek, azokra a tökökre, amiket Samhez vágtak a résztvevők.

– Jól célzol, rosszul zsűrizel. Van ilyen. Majd a kuvasz szépségversenyen helyrehozol mindent. A kutyákhoz igazán értesz.
– Kizártak a zsűriből – mondta egykedvűen Sam és hatalmasat durrantott a legkisebb tökbe.

 

Hajnalban Sam magára vette vadászatra szánt öltözékét, titokban, a kertek alatt osont Polkingthorpe Brig vasútállomására. Az épület oldalához húzódott, amíg a gőzfelhőbe burkolódzott londoni vonat befutott. Sam felugrott a lassuló vonatra, így nem látta az utolsó kocsiból, csomagjaival leszálló Mullyt. Amikor a szerelvény elindult, mintha felesége hangját hallotta volna. Egy elhaló „Sam” kiáltás kísérte Liverpoolig.

Sam a Yeoby nővérek üzletéből, a királyi vadászatra kölcsönkapott öltözéket viselte. Pettigill hosszúcsövű puskájával, Ian vadászkésével, kékzöld kockás kilt-ben, barett sapkában, skót vadász benyomását keltette a liverpooli pályaudvaron.

Befutott az áramvonalas gőzmozdony, hat személykocsival és egy mérőkocsival.

– Hol van Mr. Small? – kérdezte az idősebb londoni, miközben kihajolt a mozdonyból.
– Ott áll a peronon, talpig vadászban. – A fiatalabb londoni elfojtotta nevetését.
– De nem mondtuk neki…
– Nem – mondta a fiatalabb. – Nem mondtuk, mire készüljön.
– Kétszáz kilométernél, odalent, huzatos lesz szoknyában – mondta teljes komolysággal az idősebb.

Sam elolvasta az áramvonalas mozdony feliratát: „Mallard”.

– Vadkacsa – dünnyögte. – Ennyit a vadászatról.

 

Bizonyos körökben a kilt, a skót szoknya elegáns öltözéknek számít, így a sok különc feltaláló között, akik a személykocsikban tolongtak, Sam Small nem keltett feltűnést. Mégis úgy döntött, inkább a gőzmozdonyon utazik.

– Ha sikerül – magyarázta a fiatalabb londoni Samnek –, nem csak a jenkiket, de a németeket is legyőzzük.
– Miénk lesz a világrekord – mondta az idősebb londoni.

Hármójukon kívül, Joseph a mozdonyvezető, Thomas a fűtő és egy borzas fiatalember szorongott a huszonegyméter hosszú erőgép fülkéjében. A fiatalember nagyon emlékeztette Samet sógorára, az amerikai újságíró Jim McGillicuddyra.

– Nem újságíró maga? – kérdezte Sam.

A fiatalember elmosolyodott.

– Indulhatunk? – kérdezte Joseph.

Az idősebb londoni bólintott. Miután Thomas dugig rakta szénnel, bezárta a tűztér ajtaját. Joseph kinyitotta a szelepeket és a hatalmas monstrum mozgásba lendült. Sam széles terpeszben megvetette a lábát. Szoknyája alatt pontosan érzékelte a gyorsulás mértékét.

– Gersley-féle vezérműrendszer – magyarázta a fiatalabb londoni Samnek.
– Dupla gőzfúvós, ott használtuk fel az önműködő orsó ötletét – mondta az idősebb.
– A szabadalmamat? – álmélkodott Sam. – De azt szövőszékhez fejlesztettem.
– Granthamnél rákapcsolunk – mondta Joseph.

Az idősebb londoni a vasútvonal térképét böngészte.

A sebesség növekedésével a zaj is fokozódott.

– Mennyi az eddigi rekord? – kiabálta kérdését Sam.
– Kettőszáz-egész-négytized kilométer-per-óra! – kiabálta Thomas.
– Elérhetjük a kettőszázkettőt, kettőszázhármat is! – kiabálta Joseph.

Sam felvette Mariel barátjának motoros szemüvegét.

– A király mindig lehúzott ablaknál utazik, jól jöhet – mondta kedvesen a lány, amikor odaadta, még a szépségverseny előtt.

 

A gőzmozdony ablakából az elrohanó tájat figyelte. A távolban, a lapályon, a vaddisznócsalád egyenesen a sínek felé futott. A kant, néhány koca és egy tucat süldő követte. Sam felismerte a veszélyt. Thomas szenet lapátolt, Joseph a nyomásmérőt figyelte, mely lassan tizenhat bar fölé emelkedett. Nem vették észre, amikor Sam a vaddisznók irányába mutogatott.

Tudta, ha az állatok a vasúti sínre tévednek, az ütközés, ilyen sebességnél kisiklatja a szerelvényt. Az áttetszővé válás most nem segít, gondolta Sam.

Leakasztotta válláról a hosszúcsövű puskát, mindkét csövébe töltényt tett. Az állatok elé célzott. A két lövedék méterekkel a vadkan előtt csapódott a földbe. Az ijedt állatok visszaszaladtak a lapályra. Sam vállára vette a fegyvert és tovább szemlélte a tájat.

– Kettőszázkettő-egész-hattized! – kiabálta Joseph.
– Sikerült! – kiáltotta az idősebb londoni.
– Ez az, világrekord! – kiabálta a fiatalabb londoni.
– Gratulálok! – A borzas fiatalember, aki látta Sam lövését, elsőnek Sammel fogott kezet.

 

A sarokasztalnál Sam Small egyedül itta barnasörét Yorkshire, Polkingthorpe Brig nevű falujának Kiterjesztett Szárnyú Sashoz címzett kocsmájában. A többiek a lócán ültek és politikáról társalogtak a hatalmasra rakott tűz mellett. Nem volt áttetsző, mégsem szólt hozzá senki.

– Ma előbb zárok, siessen Mr. Small – mondta szigorúan Mariel.

Már nem tegeződtek. Amióta kiderült, nem volt vadászni a királlyal, senkit nem érdekelt Sam története.

Hiába mutatta a fotót, mely a londoni King’s Cross pályaudvaron készült a gőzmozdony gyorsasági világrekord beállításának résztvevőiről. Az első sor közepén, csak Pettigill Black hosszúcsövű vadászpuskája látszott, a földre fektetve. Sam ezért tette akkor a földre a puskát, hogy ne takarja a mögötte állókat. Az első, guggoló sorban, hiányzott egy alak a képen a puska mögött, azonban Sam nem tudta bizonyítani, hogy ő van ott, csak éppen áttetsző.

Egyedül Mully hitt neki.

Sam felhörpintette italát, az aprót az asztalra tette és hazaindult. A kocsma ajtajában megállt, egy pillanatra visszafordult. Megérintette kabátja zsebében az újságcikket, melyet Pettigill küldött neki Lancashireből, majd legyintett.

– Mindegy – dünnyögte és kilépett az estébe.

A zsebében lapuló újság címoldalán a borzas fiatalember arcképe díszelgett, mellette a cím: „Riporterünk beszámolója egy vadász hőstettéről, avagy, hogyan mentette meg a világrekord résztvevőit a feltaláló Mr. Sam Small.”

(Rekonsruktivizmus 6. Budafok, 2023. október 21. – november 13.)