Kisbarna

Magdus épp, hogy kinőtt a csecsemőkorból, amikor az anyja megkapta egy elrekvirált kulákházból frissen kialakított falusi óvoda vezetői tisztét. Ezzel ő lett a család legstabilabb kenyérkeresője, a kislány pedig a község legfiatalabb óvodása.

A gesztenyebarna hajú, gesztenyeszemű Magdusnak még otthon lett volna a helye, vagy egy bölcsődében, de olyan intézmény nem volt a közelben. Mint az óvodavezető elvtársnő kislányától, már az első naptól kezdve példaszerű, érett viselkedést vártak el tőle. És méltán! Alig kétévesen egy magas rangú pártfunkcionárius ünnepi óvodamegtekintése alkalmával bombameglepetést produkált.

Az április negyedikén esedékes látogatásra a Községi Tanács több ládányi fényes, színes játékszert utalt ki az új óvodának, még januárban. A babák, mackók, bádogteherautók és építőkockák nem kophattak meg a Felszabadulás ünnepéig. Nem is koptak, hiszen végig a polcokon várakoztak. Az óvodások nem is értek rá mást koptatni, mint egyforma, magasszárú cipőcskéiket. Délelőtt és délután, a csoportszobákban és az udvaron, folyton csak sorakoztak és masíroztak. A polcok felé nézegetni szabad volt, csak az óvodavezető elvtársnő ne vegye észre.

Magduska párhuzamosan tanulta a megbízható vécéhasználatot és a sorfalban való feszes vigyázzállást, mégse ment egyszerre a kettő. Ha sorfalban feszítünk, nem tudunk kikéredzkedni, mert ha dolgunkra megyünk, lyuk támad a sorban.

– Magduska, húzd ki magad! – súgta neki az édesanyja, aki akkor, április negyedikén nem volt az édesanyja.
– Kihúzhatom? – szaladt fel a homlokára Magdus pelyhedző szemöldöke. Egész nap ki szerette volna húzni magát az óvodai munka alól, hogy megint édesanya kisleánya lehessen.
– Meg ne moccanj! – sziszegte nemédesanya, és nemédesen, feszes mozdulatokkal az érkező vendég elé sietett.

A funkci belépett az udvarra, kilépni nem lehetett.

– Ki kell mennem – súgta Magdus a mellette magasodó délceg, már szinte kisdobosnak is beillő nagycsoportos fiú könyöke felé.
– De hát kint vagyunk! – motyogta zárt szájjal a nagyfiú, aztán nagy levegőt vett, és az összes gyereknek címezve elkiáltotta magát: – Viii-gyázz!

Magduska egy pillanatra összegörnyedt, de vigyázott.

Az ünnepi alkalomból vadonatúj, sötétkék egyen-mackónadrágot adtak az óvodásokra. Magduskán még lötyögött, így hát megcsomózták derékban, és feltűrték a szárát. Úgy kapaszkodott a derekán dudorodó csomóba, mintha az élete múlt volna rajta.

Noha ő volt a legkevésbé óvodás-szerű, mégsem állíthatták hátulra, hiszen a vezetőnő kislánya volt. Jól is viselte magát. Nem moccant, nem nyikkant. Akkor sem, amikor a pártember lehajolt hozzá, a hóna alá nyúlva felemelte, és a túlságosan bő nadrágszárból kipottyant egy meleg, barna hurka…

Hogy emiatt-e, vagy sem, Magdus ezután többet volt otthon, mint az óvodában. Meghűlésre, hurutos nyavalyákra hajlamos, nyápic kislány lévén amúgy is sokat hiányzott volna. Anyja folyton túlórázott, apja és a két nagyobb testvér pedig nem volt terhelhető. Nagyon kellett valaki otthonra. Egy háztartási alkalmazott, amolyan titkos cselédféle. A dédnagymama, az ellenálló. Ő sosem kapott el semmiféle betegséget. Még a kommunizmus is elkerülte.