A kert varázsa

Csáth Géza A varázsló kertje című műve alapján.

– Ma is remekül haladtunk, Charlie, köszönöm szépen! Kérlek, foglalj helyet, amíg beszélek édesanyáddal.

Azzal az ajtó becsukódott Charlie anyukája és a gyerekpszichológus mögött. A tizenéves fiút nem zavarta, hogy egyedül hagyják a váróban, ez mindennapos, jobban mondva mindenhetes volt. Jól elvolt ott, nézegette a játékokat, könyveket, de soha egyikhez sem nyúlt hozzá. Máshol járt az esze. Néha olyan egyszerű dolgokon gondolkodott, mint hogy milyen sorrendben vannak a polcán a könyvek, a ceruzák az asztalán vagy a füzetek a táskájában. Máskor azon, vajon az anyukája miért hiszi, hogy bolond. Ő persze sosem használta volna ezt a szót, de a fiú látta az édesanyja szemén, hogy aggódik miatta. Mindig furcsán nézett rá, amikor rendezgette a dolgait, amikor pszichológushoz mentek, de leginkább akkor, amikor a kertről beszélt.

– Rendben, Charlie, jövő héten találkozunk! – búcsúzott az orvos, mikor visszatért a váróba.

A fiú nem bánta, hogy vissza kell jönnie. Kedvelte az orvosát, mégis úgy érezte, a legnagyobb haszna ebből az egészből, hogy az anyukája minden ülés után elviszi fagyizni. Mintha kárpótolni akarná, amiért pszichológushoz viszi. De akkor mégis miért csinálja?

Anya és fia az utcán sétálva, kezükben a szokásos csokis-mentolos fagyival könnyed témákról beszélgettek. Charlie megállt, amikor meglátta a kaput, ami a kertbe vezetett. Végignézett a vidám, piros deszkákból álló kerítésen, a nagy, rozsdás reteszen, ami a kapun lógott, és elöntötte a boldogság. Már kívülről érezte a hely vibráló energiáját. A fiú az anyjára pillantott, látni akarta a reakcióját. A nő arca azonban nem tükrözött vidámságot, még csak kíváncsiságot sem. Csak értetlenséget. Charlie visszapillantott a kapura, és megérteni vélte anyja fenntartásait. Látványra akár egy farm bejárata előtt is állhattak volna. De persze Charlie tudta, hogy nem haszonállatok és szántóföldek vannak a kerítésen túl. Annál sokkal több. Minden, amit csak Charlie szeretett, minden, amire vágyott, ott volt, ott bent. Azt akarta, hogy az anyja is lássa ezeket.

– Gyere, anya, megmutatom a kertet! – húzta édesanyját a kapu irányába.
– Szívem, várj egy kicsit… Ez a kertdolog… Szerintem és Doktor….
– Szerintetek? Szerintetek mi? Azt hiszitek, csak képzelem? Nézz oda, anya! Nyisd ki a szemed, ott van! – mutatott a kerítésre.

A fiú az évek során megtanulta kezelni az indulatait, de ha az épelméjűségét vagy magát a kert létezését vonták kétségbe, rögtön támadásba lendült. Hadonászott, kiabált, próbálta megértetni az anyjával, hogy ő is láthatja a varázslatot, csak hinnie kell benne. De a nő arca csak egyre nagyobb aggodalmat tükrözött. Charlie érezte, hogy már nem tudja sokáig tartani magát, nemsokára teljesen elveszti az irányítást. Egyedül akart lenni. Muszáj volt elmennie az anyja közeléből. Ő nem értette, nem látta, amit a fiú.

Az anya kétségbeesetten figyelte, ahogy fia az elhagyatott, gazos, szeméttel teli telek felé indul, amit állandóan „kert”-nek nevez, és amiről mindig áradozik. Nem tudta, mit csináljon. Charlie nem szökhet el, hiszen még gyerek, ráadásul ki tudja, mi történhet vele egy ilyen helyen. De ha megpróbálná megállítani, csak még dühösebb lenne rá, és talán még veszélyesebb helyzetbe sodorná magát. Bénultan állt, és tudta, hogy tennie kellene valamit, de semmilyen megoldást nem látott elég jónak. A zokogás akkor tört fel belőle, amikor fia megállt a telekhatáron, és kinyitott valami képzeletbeli ajtót vagy kaput, majd belépett rajta és bezárta maga után.

A nő összeroskadt az út szélén, a fejét a térdére hajtotta és próbálta nem felidézni a pillanatokat, amikor a fián látszott, hogy gond van vele. A dühkitörések, a makacskodás, a rendmánia… Mind enyhültek az évek alatt, Charlie jól haladt a terápián. De ha erről a kertdologról volt szó, mintha elvesztette volna a józan eszét.

Az anya remegő lábakkal, görccsel a gyomrában, de végül felkelt a földről, és elindult megkeresni a fiát. Minél közelebb ért a telekhez, annál rémisztőbbnek látta. Burjánzott a gaz, foltokban kiégett a fű, apró állatok rohangáltak mindenfelé és viharfelhők gyülekeztek az égen. Átlépte a telekhatárt, és minél beljebb sétált, annál inkább hatalmába kerítette a félelem.

Charlie távolról nézte, ahogy az anyja kétségbeesetten keresi őt a kert közepén, a nevét kiáltozza. Oda szeretett volna menni hozzá, megölelni, bocsánatot kérni, de tudta, hogy ahogy a kertet, itt őt sem láthatja. Elindult felé, lassú, megfontolt léptekkel, óvatosan, nehogy bármelyik gyönyörű virágot is eltapossa. Azt remélte, az anyja talán megérzi a közelségét és át tudja törni a láthatatlan falat, ami elválasztja őket.

A nő kezdte elveszíteni a reményt, hogy megtalálja a fiát. Kiáltozott, fel-alá járkált, de semmi. A kétségbeesésével nőtt a hely baljós érzete is. Egyre sötétebb volt, denevérek kezdtek el repkedni, átszelve az eget, de hamar elűzte őket a hirtelen eleredő eső. A nő megfordult, hogy segítséget hívjon, a rendőrséget, vagy akárkit, de hátrahőkölt, amikor meglátta az út és a telek között húzódó szögesdrót kerítést.

Az anya megint térdre rogyott. A legkevésbé sem értette, mi történik. A feje zúgott, bezárva érezte magát. És Charlie még mindig nem volt sehol. A nő sírástól akadozva kiáltozta tovább a fia nevét. Továbbra sem történt semmi. Aztán könyörögni kezdett. Kiabálva, vagy csak gondolatban, már nem is tudta. De könyörgött valaminek. Valaminek és mindennek, ami csak létezhet és létezik. Kérte, hogy hozzák vissza a kisfiát, hogy ne hagyják, hogy baja essen.

S ahogy a fiára gondolt, és arra, vajon ő mit tenne a helyében, egyetlen szó csúszott ki a száján:

– Hiszek…

Ebben a pillanatban érezte, hogy eláll az eső, virágillat töltötte meg az orrát, és két kar ölelte át szorosan.