Cseresznyefa

Ernest Hemingway-nek

Csendes kora nyári nap volt, a cseresznye már piroslott a fákon. Veteményesek megmunkálva várták a bőséges termést, Rozika ilyenkor szeretett kimenni a kertbe. Ahogy sétált hátra a cseresznyefa hűsítő lombjai alá, leellenőrizte, a pár napja elültetett paradicsom és paprika palántákat. Ahogy távolabb nézett jól kivehetően látszott minden sor, és tudta, hogy melyik, milyen magot takar. Leült a fa alá és élvezte, hogy csend van, nem kell hallgatnia, hogy a testvérei bömböltetik a magnót. Gondolkodott az elmúlt napok eseményein, és azok kiváltó okokain.

– Mit csinálsz? – hallatszott Nóra kérdése a körtefa irányából.
– Semmit.
– Bánt a dolog mi?
– Persze. Téged nem?
– Dehogynem! De nem értem.
– Mit nem értesz?
– Azt nem értem, hogy hogyan történhetett ez.
– Mi? Az, hogy nem hiszi el ezt az egészet, az az ember, akinek el kellene hinnie?
– Mondjuk.
– Ébresztő! Szerintem ez a felnőtt élet.
– De mi nem vagyunk felnőttek.
– Igaz.
– Vagy mégis?

Rozika felállt, belekapaszkodott az egyik erős faágba, felhúzta magát, lábát átkulcsolta egy másik ágon, és már fent is volt a fán. Néhány mozdulattal, még feljebb kapaszkodott, és leült a kedvenc helyére. Innen belátta a környéket, és megfigyelhette Eszti nénit, ahogy a kertjében veteményez, vagy láthatta Kálmán bácsit a tyúkudvarban, ahogy eteti az állatokat. Itt biztonságban érezte magát.

– Ne rám – lépett odébb Nóra, mert a cseresznye magok pont a fejére estek.
– Állj máshová, pont alattam vagy.
– Most mi legyen? – nézett fel Nóra Rozikára.
– Nem tudom.
– Én sem tudom.
– Csak egymásra számíthatunk.
– Ez igaz. Meg Cecilre is.
– Jah tényleg.
– Uh, de bonyolult az élet – ült le a fa tövébe Nóra.
– Pedig nem kéne.
– És még csak most kezdődik a nyár – a felismeréstől nagyot csapott a homlokára Nóra.
– Jajj, ne is mondd.

Rozika lemászott a fáról, leült Nóra mellé, a hátát a fának támasztotta, és csak hallgatott. Nem szólaltak meg, jó volt csak úgy ülni. Mind a ketten a nyárra gondoltak, hogy mennyire hosszú lesz.

– Ha megint megtörténik? – törte meg a csendet Rozika kérdésével.
– Nem fog.
– Miből gondolod?
– Csak gondolom.
– Remélem így lesz.
– Ha mégsem? – Bizonytalanodott el Nóra.
– Akkor nem tudom mi lesz.
– Szóljunk még valakinek?
– Kinek? – Vonta meg vállát Rozika.
– Nem tudom.
– Felesleges szólni bárkinek is.
– Úgy sem hinnének nekünk – mondták egyszerre, és a félelemmel átitatott hangos kacagásuk törte meg a csendes kora nyári napot.