Százarcú

Walt Whitmannak,
Az ének magamról költőjének

 

Magamról írnék, ha ismerném arcomat.
De százarcú vagyok, mint a csönd, és mint a tenger.

Ahogy a szél és a fény érintésére változik a tenger,
úgy formál engem is a világ érintése.

Váltogatom, próbálgatom száz arcomat és figyelem a tükröt.
Bennetek figyelem magam.

És mikor észreveszem, hogy mindegyikőtökben más és más az arcom,
akkor megijedek, magamba bújok, és egyedül maradok.

És új arcom a magány arca lesz.

Ettől az arcomtól már azelőtt megijedek, hogy belenéznék a tükörbe.
A gondolattól, hogy csak saját magamban nézhetem meg arcomat,
nyüszíteni akarok, mint a kés a tányéron.

Így hát remegve és félve és idegeim csikorgó tiltakozása ellenére
kibújok magamból, és útnak indulok, hogy megleljem igazi arcomat.

Nem mondom el, hogyan folytatódik
ez a folyton változó és folyton körbeérő labirintus.

Hogy milyen, amikor először sejtem meg az újat.
Hogy pont olyan ez a felfedezés, mint amikor egy még soha nem érzett,
új ízt forgatok, ízlelgetek a nyelvemen.

Hogy hogyan tárul ki lassan a világ,
mint egy nagy, súlyos tölgyfaajtó.

Hogy milyen, amikor félősen-boldogan először mutatom nektek,
és a mosolyotokban és a szemetekben megszeretem új arcomat.

Nem mondom el azt sem, hogy milyen,
amikor először érzem meg, hogy megint becsaptam magam.

Az első ijedt rezzenéseket,
majd a kétségbeesés és keserűség torokszorító ujjait,

hogy milyen, amikor nehezen veszem a levegőt,
hogy milyen, amikor nem merek a szemetekbe nézni.

Hogy milyen a végül is elkerülhetetlen tükörbe nézés félelme,
és újbóli kurdarcom szégyene.

Nem mondom el, mert már kezdek rájönni,
hogy a lényeg nem itt van, és hogy nincsen igazi arcom.

Hogy százarcú vagyok, mint a csönd.
Hogy egyarcú, mint a magány.
Hogy arcnélküli, mint az idő.

Hogy mind a száz arcom én vagyok,
és igazán egyik arcom sem az enyém.

És hogy a baj, igazából, nem is az arcokkal van.
Hanem azzal, hogy azt a valamit, ami az arcok mögött,
az arcokon túl van, nem lehet megmutatni.

Hogy hiába tudjuk, hogy ott történik a csoda,
a tenger mélyén nem lehet berendezkedni.

(csak esetleg üvegen át, palackba zárt levegőnket őrizgetve,
életünk kockáztatásával bepillantani)