Először és utoljára

 

Itt állok a koromsötétben. Az épület előtt, még a köztéri világítás is csak pislákol. A bajtársamat várom, de már vagy tíz perce késik. A sí maszkot szorongatom a markomban, miközben a kavicsokat rugdosom. Hol késik már ez az idióta? Ő találta ki az egészet, aztán ő futamodik meg az utolsó pillanatban…

– Pszt! – üti meg a fülemet valami sistergésszerű. – Póni! Gyere már ide!

A hang irányába kapom a fejem, és elindulok Colos felé, aki meghúzza magát az épület sarkánál. A fedőnevemet használja, innen tudhatom, hogy az akció elkezdődött.

– Azt hittem már soha nem érsz ide! – suttogom és én is a falhoz lapulok.
– Nem tehetek róla, hogy te mindig, mindenhova elsőként érsz oda!
– Mondja ezt a késő…
– Shh! – teszi Colos mutatóujját a szája elé. – Beszélj már halkabban!
– Nem tudok suttogni.
– Igazán megpróbálhatnád, ha már eljöttél velem.

Igaz. Ez már nem az otthoni tervezgetés, és képzelődés az étkezőasztalnál. Itt állunk, hajnali háromkor a város polgármesterének háza előtt, ez az ijesztő valóság. Egyik tenyeremből a másikba rakosgatom a pamut maszkot. Én tényleg ezt akarom?

– Miért nézel így? Csak nem megfutamodtál, kicsi Póni? – húzza meg a copfomat, amiről a nevemet is kaptam.
– Nem tudom – sóhajtok. – Rossz érzésem van. Nem tűnik helyesnek, amire most készülünk.
– Miért, otthon még annak tűnt?
– Nem, csak, otthon még nem volt ilyen valódi ez az egész.
– Idefigyelj Póni, ha most visszalépsz, mi lesz a családdal?

Ökölbe szorul a kezem. Nagyon jól tudom, hogy mi van otthon. Ezért is mentem bele ebbe az egészbe, plusz, egyedül nem is tudná véghezvinni a tervet. Ha csak…

– Te csináltál már ilyet ezelőtt? – kérdezem gyanakvón.
– Ugyan már, mit nem nézel ki belőlem! – fogja meg a kezemet Colos. – Ez a mi közös tervünk! A mi balhénk! Megcsináljuk, és végre nem kell majd tovább nélkülöznünk! Ezzel megmenthetjük a családot!
– Ennek lenne más módja is. – morgom az orrom alatt.
– És mi? Mondjad, ha hirtelen ilyen okos lettél! Éjjelt nappallá téve dolgozok évek óta, ahogy a fater is! Még sem élünk meg!
– Tudom.
– Akkor? Te mit tudnál kitalálni, ami megmentené a családot? Ki mennél németbe örömlánynak?

A fene vinné el, a hatalmas arcáért! A saját húgát adná prostituáltnak… Arra volna esze! Összeszorítom az álkapcsomat, mielőtt valami olyat mondanék, amit megbánnék, és mély levegőt veszek.

Sosem éltünk kacsalábon forgó palotában, de úgy ahogy, meg volt mindenünk. De ez egy pillanat alatt megváltozott, amikor három éve daganatot találtak az öcsénk gyomrában. A kezelések, gyógyszerek… Mind rengeteg pénzt visznek el.

– Póni, nem úgy gondoltam! Csak ideges vagyok. Ennek sikerülnie kell! Nincs más lehetőségünk. Ugye, minden oké köztünk?
– Persze – sóhajtok.
– Akkor gyere! Induljunk! – húz ki az árnyékból.

Felvesszük a sí maszkokat, Colos nekiáll a zár feltörésének, én pedig oda-vissza kapkodom a fejem. Egy lélek nincs a környéken. Mintha mindenki tudta volna, mikor kell otthon maradni, hogy ne zavarják meg az akciónkat. Még a kóbor kutyák is máshol tanyáznak ma éjjel.

Egy hirtelen kattanás, és kinyílik a bejárati ajtó. Colos bólintással jelezi, hogy menjek előre. Ez az én feladatom, figyelni, hogy a kamerák mikor váltanak nézőpontot.

– Három… Kettő… Egy… Gyere! Siess! – szólok hátra. – Még két másodperc!

Beszaladunk a holttérbe, ahol kicsit kifújhatjuk magunkat. Remeg minden porcikám, miközben próbálok a félelmeim helyett az akcióra koncentrálni. Mindent átnyálaztunk, megtanultuk még az alaprajzot is, ennek sikerülnie kell!

A falhoz lapulva elosonunk a nappaliba. Ott, a kandalló felett van a széf, egy méregdrága festmény mögé rejtve. Colos leemeli a képet a falról, majd csavargatni kezdi a zárat, hol egyik irányba, hol a másikba, és lám, hirtelen kattanások közepette, kinyílik a páncélszekrény.

– Boríts mindent a zsákba! – utasít a bátyám.

Mindent a zsákba kotrok, ami a kezem ügyébe kerül, már szinte teljesen üres a széf, amikor megzavarnak minket.

Úgy látszik, egy dolognak mégis sikerül felülírni a számításainkat. Bekötöttek egy új kamerát. Ami a jelek szerint, rögtön a rendőrséghez küldi a jeleket.

Szirénák. Villogó kék fények. Hatalmas felfordulás.

Colos kikapja a kezemből a zsákot és sprintelni kezd a hátsó ajtó felé.

– Gyere már, Póni! – kiabál, de én nem mozdulok.

Mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Nem bírok megmozdulni, pedig hallom a fékcsikorgásokat, és az egyre közeledő léptek zaját is. Nagyon félek.

– Ne idegesíts fel! – ragadja meg a karomat és húzni kezd az ellenkező irányba.
– Álljanak meg! – szólítanak fel minket a rendőrök. – Álljanak meg, vagy tüzet nyitunk!

De Colos nem áll meg, csak fut egyre gyorsabban, engem maga után húzva viszont, elsül egy pisztoly. A lábam felmondja a szolgálatot és térdre esek. Meg akarom kérdezni Colostól, hogy jól van e, de nem jön ki hang a számon. Helyette melegség önti el a hasamat. A meleg irányába nyúlok, és ekkor, a felismeréssel együtt hasít belém a fájdalom. Meglőttek…

– Póni! Ne! – ugrik hozzám Colos és az ölébe von. – Ne! Nem hagyhatsz itt, te lány!

A vértől ázott kezemmel megszorítom a pólóját, és felnézek rá.

– Én most? – kérdezem halkan, halálra rémülve.
– Nem! Ki ne mondd! Dehogy fogsz meghalni!
– De nagyon fáj!
– El fog múlni! – simogatja a fejem.
– Mi lesz így öcsivel? – erednek el a könnyeim.
– Te mindent megtettél Póni! Látod – nevet keserűen. -, ebbe a hülyeségbe is belementél, csak, hogy segíts a családnak.
– Colos, ugye, rendes lány voltam? – kérdezem megtörten. – Mondd, ugye én rendes lány voltam?