Légzőgyakorlatok

Minden fehér körülöttem. Azt mondták, maradjak a hátamon, lazítsam el magam, máris jön a nővér. Úgy kevésbé fáj majd, mondták, ha ellazulok. Próbálom a lassított légzést, amit Eszternek javasolt a pszichológusa. 4-7-8. Beszív, megtart, kifúj. Beletörlöm a lepedőbe a tenyerem. Ha hozzáérnek a megizzadt kezemhez, azonnal rájönnek, hogy nem lazulok. Bár úgyse a kezeim fogják fogdosni. Mintha hiába fújnám ki a levegőt, akkor is bennem marad. Pont mint a… Nyílik az ajtó, és hirtelen szánalmasan nyilvánvalóvá válik, deréktól lefelé mennyire meztelen vagyok. Érzem belső combomon a folyosóról beszökő hűs levegőt, megremegek. Ránézek a mogorva, középkorú nővérre, aki bő húsz perce hagyott itt az ágyon meztelenül, kitárt lábakkal, mint egy döglött tengericsillagot. Szürkés haját a reggeli készülődéskor szigorú kontyba fogta, minden hajszál a helyén, vonásai kemények. Olyan, mint egy megfáradt könyvelő. Vagy patológus. A tekintetét kerülöm mindenáron, az orrát nézem inkább, amit orvoskék maszk takar. Nem érdekel. Nem tudok a szemébe nézni. Elfoglalt, a kórlapom olvassa, felém se pillant. Kihasználom az alkalmat, megint megtörlöm a kezem. Nem segít. Csak csukná már be az ajtót. A folyosóra pillantok, várom, hátha elmegy valaki a kórterem előtt, bepillant, és szembe néz a csupasz mindenemmel.

– Hogy vagyunk? – szólal meg végre a nővér. Talán majd most, gondolom, ahogy a kilincsért nyúl. De csak kilép a folyosóra, és végignéz rajta, mint aki vár valamit. – Továbbra se jön vizelet?
– Nem – morgom halkan. Ha eddig nem jött, nem most fogja elkezdeni.
– Na, végre – sóhajtja a folyosó felé. – Méltóztatott ideérni a hölgy?

Belibben az ajtón egy lány, és ahogy szembesül a szélesre tárt lábaim közti látvánnyal, elvörösödik. Bárcsak az arcom is beletörölhetném a durva lepedőbe, már csípi a szemem az izzadtság.

– Ne is húzzuk az időt. A beavatkozást az új kolléganő fogja végezni, nemrég kezdett az urológián. – Rám se néz, úgy húzza fel kezére a kesztyűket. Nagyot csattan csuklóján a hideg gumi. – Aggodalomra semmi ok, jó eredményekkel végzett. Katéterezett már, kolléganő? – fordul a lány felé, aki továbbra is kipirulva ácsorog az ágy lábánál. Fertőtlenítőszag tölti meg a kórtermet, torkomban dobog a szívem, közvetlen mellette gyűlik a reggelim, amit még mit sem sejtve, jó ízzel tömtem magamba.
– Még nem – motyogja, ahogy felhúzza a kesztyűt jobb kezére. 4-7-8. Ki, be. A repedést nézem a plafonon, ég a szemem az erőlködéstől, megremeg a világítás fénye. Szolidaritás, úgy sejtem.
– Akkor épp ideje elkezdeni.

Valami felvezető szövegre várok, figyelmeztetésre, visszaszámolásra, magam sem tudom. De azonnal magamon érzem az érintését, és elfog a pánik. Eszterre kell gondolnom. Nem, nem gondolhatok Eszterre. Egyikükre se gondolhatok. Hideget érzek, hirtelen mindent érzek. A keze remegését, ahogy óvatosan hozzám ér, a parfümje illatát. Még a nővér bíráló tekintete is ott pihen a bőrömön. Közbeszól, nem értem, mit mond, a fülzúgás mindent elnyom. Repedés a falon, 4-7-8, elpusztult, ázott vízparton rothadó tengericsillag. Már az idősebb nővér keze is ott matat, türelmetlen, durva, ahogy magyarázza a lánynak a lépéseket. Megszorít a tövénél, felszisszenek, ahogy ráhúz valami kendőt.

– Ne érzékenykedjen, fiatalúr. A kivétel kellemetlenebb lesz – szól rám csak úgy mellékesen, majd a lány kezébe nyom valamit egy tálcáról. – Ez a cső. Ha nem sikerül elsőre teljesen felvezetni, húzza vissza, és kezdje újra. Előfordul. Csak ne siessen. – A nővér nyúl felém, ösztönösen megfeszülök. A másodperceket számolom a légzés helyett. – Várjon, előbb a csúsztató gél. Majdnem kimaradt, erre figyeljen oda.

Már émelygek, és még el sem kezdték. Legszívesebben besüllyednék a matrac alá, olyan odafigyeléssel nézik. Aztán megérzem. Ott matat, mint egy fülpiszkáló, csak hideg és síkos és nem oda való. Már markolom a lepedőt, végigfut hátamon a hideg, ahogy a lány a fitymához ér. Elpusztult tengericsillag. 4-7-8. Nem Eszter.

– Megvan a fertőtlenítés – jelenti ki a nővér. A fertőtlenítés?! – Megvárjuk, míg hat a lidokain. Úgy, igen. Tartsa egyenesen. A csipesszel fogja a katétert, hogy… igen. Igen, kezdheti.

Mintha durva anyagú pokrócon húznák végig a csupasz hátam. Éles, lángol, és mikor bizonytalan, reszketeg mozdulatokkal visszahúzza, szégyentelenül felszisszenek a fájdalomtól, beleremeg a combom. Belülről súrlódik, kapar, tüzes karmokkal. Anyjuk a lidokain. Ennél nincs mélyebbre, semmilyen értelemben. Inkább nem pisálok még egy évig, de még egyszer ide nem fekszem kilógó farokkal és könnyes szemekkel.

– Mehet a ballon. – Motozást hallok, összeszorítom a szemem. Most nem fáj. Csak vegyék ki, essünk túl rajta. Újabb gumikesztyű-csattanás, már nem kell tengericsillagra gondolnom. Csak vegyék ki. – Kész is.

Zavartan felemelem a fejem.

– Ügyelni kell rá, hogy a vizeletgyűjtő zsák lefelé álljon az elkövetkezendő napokban. Jaj, istenem… Kér zsebkendőt, fiatalúr?