Befejezetlen történet

Ez is csak velem történhetett meg. Már éppen kezdtem feladni, amikor a terméketlen napok határtalan gyötrődése után, végre megjött a megváltó ihlet, és újra tudtam írni. Attól féltem, ha abbahagyom, akkor ismét leblokkolok, és kezdődik az üres lapok feletti tétlen merengés. Bár évek óta keseregtem írói pályám sikertelenségén, mégsem tettem ellene. Megelégedésem nyugodttá tett, de ugyanakkor tétlenné, lustává és gőgössé is. Kiölte belőlem a törekvést, gyáva alkalmazkodó lettem, megpuhultam, mint hús a nyereg alatt. Becsaptam magam, úgy tettem, mintha végleg megtaláltam volna a helyem. Elrejtőztem, hogy elkerüljem a kellemetlen változásokat. Elgyengült jellemem tévútra sodort. De nem váratott magára sokáig a sors megrendítő válasza. Agyonsújtott, elvette tőlem a legdrágább kincsemet, az írást. Ugyanis annyira elkényelmesedtem, hogy a végén már nem ment a betűvetés sem. Kialudt bennem az izzó parázs, ami korábban az elégedetlenségemet szította. Elégedettségem pedig kiölte belőlem az alkotás vágyát. Pedig szükségem volt a szavakra, az életem múlt rajtuk – segítségükkel úgy teremthettem magam köré a világot, ahogy akartam. Tudtam, ahhoz, hogy visszakapjam az írás képességét, több igazságot kell elviselnem, és kevesebbet hazudni.

Azon a reggelen valamiképp újra elégedetlen lettem. Fogalmam sincs hogyan, bizonyára a sors szánt meg, másra nem tudok gondolni. Nem lettem tőle boldogabb, sokkal inkább csak nyugtalan. Eszembe jutott az utolsó regényem, amit már nem fejeztem be, mert nem volt hozzá sem ötletem, sem erőm. Pedig hatalmas lelkesedéssel kezdtem neki, úgy éreztem, életem fő művét készítem, akkoriban rangos díjak lebegtek a szemem előtt. Keresni kezdtem, átkutattam a dolgozószobám, nem találtam sehol.

Begőzöltem, csapkodtam a kihúzott fiókokat, a hajamat téptem őrületemben. Elhatároztam, hogy mindenképpen megtalálom, és folytatni fogom. Újra átnéztem mindent, sokkal alaposabban kutattam át a szekrényeimet, végül ráleltem egy dohos ládikó alján. Kipirulva, remegő tenyérrel felcsaptam a kéziratot, és olvasni kezdtem. Pár sor után egy pillanatra behunytam a szemem, elképzeltem magamban, milyen magasztos érzés lesz majd folytatni a legfontosabb művemet. Ekkor történt valami szokatlan, amit máig nem értek, de megmentette hanyatló írói pályafutásomat, és vele együtt az életemet.

– Na, ne szórakozz velem – üvöltött rám valaki. Összerezdültem. Persze, hiszen megijedtem. Körbenéztem, sehol senki. Biztosan bediliztem, gondoltam. Nem elég, hogy gyakran magamban dumálok, most már azt hiszem, hogy valaki beszél hozzám. Úgy döntöttem, abbahagyom aznapra az olvasást, lefekszem inkább aludni. Jobb, ha kipihenem magam. Elindultam a hálószoba irányába, amikor egy láthatatlan erő megállított, és visszavonszolt az íróasztalomhoz. Bármennyire émelyegtem a félelemtől, megint olvasni kezdtem.
– Na, ne szórakozz velem – ordított újból a hang. Körbenéztem a szobában, bár kevésbé ijedtem meg, mint az előbb, de egy ütemet azért kihagyott a szívem.
– Itt vagyok a fejedben zsenikém – üvöltött a befejezetlen regényem főszereplője.
– És mit keres ott? – tudakoltam kissé zaklatottan.
– Tudatni akarom veled, hogy kicsesztél velem, okostojás!
– Miért, mi a gond? – kérdeztem meghökkenve, gyermeki naivitással a hangomban.
– Komolyan gondolod, hogy úgy kell kezdődnie a történetemnek, már rögtön a könyv legelső oldalán, hogy depresszióban szenvedek? – vont kérdőre felháborodottan.
– Valahonnan el kell indítanom a sztorit – válaszoltam
– Azt értem, de miért nem vagyok inkább boldog, és nyaralok, mondjuk Indonéziában a tengerparton?
– Ez eszembe sem jutott.
– Hát, pont ez a baj. Miféle író vagy te? Miért kell kínlódnia, már rögtön az elején a főhősnek?
– Talán, mert az olvasók jobban tudnak azonosulni, egy gyötrődő emberrel.
– Ez baromság! Nem arról van inkább szó, hogy folyton a saját frusztrációidat írod bele a műveidbe?
– Lehetséges. De én vagyok az író, aszerint alakítom a cselekményt, ahogy nekem tetszik.
– Ezzel az erővel kezdhetnéd úgy is, hogy gyógyíthatatlan betegséggel küszködök, elviselhetetlen fájdalmak gyötörnek, aztán szörnyethalok. Az elég szenvedős lenne, nem? És legalább nem kínoznál sem engem, sem az olvasót túl hosszú ideig, a borzalmas firkálmányaiddal.
– Ez elgondolkodtató. Ha tovább sérteget, talán meg is teszem – próbáltam sztoikus nyugalmat erőltetni magamra.
– Helyben vagyunk. A pökhendi írócska, aki önbizalomhiányban szenved, nem tud mit kezdeni a saját szerencsétlen életével, a szereplőin bosszulja meg a lúzerségét. Milyen fennkölt és nagystílű. Ja, nem. Ez a passzív agresszió szánalmas és visszataszító.
– Ezt, azért kikérem magamnak.
– Tényleg, milyen alapon? Istent játszol, és visszaélsz azzal, hogy bármit megtehetsz velem, de ahelyett, hogy boldognak teremtenél, szenvedést okozol nekem.
– A szenvedés része a létünknek, ezt már Buddha is megmondta az egyik szentbeszédében.
– Hát persze, ez a te nagy bajod. Folyton filozofálsz, ahelyett, hogy az élet örömeire koncentrálnál. A fejedben élsz, nem a valóságban. Állandóan otthon ülsz – írsz és olvasol, semmi mást nem csinálsz. Mikor voltál utoljára emberek között?
– Fogalmam sincs, elég nehezen viselem az embereket. Egyébként meg író vagyok, abból élek, hogy történeteket gyártok. Tulajdonképpen, ön is ennek köszönheti a létezését.
– Micsoda örömteli egzisztálás, mélyen tisztelt író úr! Ha megbocsátasz, akkor most nem zengek örömódákat hálám jeléül. Egyébként, pedig mi a fészkes fene van veled, szereted te egyáltalán magad?
– Ez most milyen kérdés, miért kellene szeretnem önmagam? Nem vagyok nárcisztikus, legalábbis nagyon remélem.
– Ki beszél itt személyiségzavarról? Akkor, máshogy kérdezem. Jóban vagy magaddal?
– Miért lennék? Ígéretesen indult a karrierem, példaképemhez Hermann Hesséhez hasonlítottak, de aztán valahogy mégsem lettem közkedvelt. Az előző könyvemet akár be is zúzhatták volna, senki nem olvasta. Most még ezzel a regénnyel megpróbálkozom, ha ez sem lesz népszerű, akkor abbahagyom az írást.
– Elgondolkodtál azon, vajon miért nem vették az emberek a könyveidet?
– A kiadóm szerint túl magasra tettem a mércét, a közízlésnek már nem volt befogadható a mondanivaló, sokan nem értették.
– Erről beszélek. Ahogy kirekeszted magad az élet áramlatából, úgy az olvasóiddal is elzárod a kapcsolódás lehetőségét. Egy szellemi elefántcsonttoronyban ülsz, ontod magadból a magasröptű elmélkedéseidet, amelyeknek lássuk be, nem sok köze van a valósághoz.
– Oké, megadom magam. Mondja el, mit szeretne, segítsen nekem abban, milyen életet írjak önnek.
– Szeretnék szerelmes lenni egy gyönyörű és vicces nőbe. Legyen, mondjuk festőművész; szőke hajú, kék szemű, művelt és bohém, okos mégis gyerekes, mindamellett érett nő, ugyanakkor kislányosan bájos, hosszú lábakkal, gömbölyű keblekkel.
– Na, nem túl mohó egy kissé?
– Miért? Meg tudod csinálni, nem? Csak le kell írnod, nem hiszem, hogy túl nagy kérés.
– Ez igaz. Egyéb kívánság?
– Persze. Toszkánában szeretnék élni, egy háromszázéves vidéki kúriában. Híres forgatókönyvíró akarok lenni, akinek versengenek a kegyeiért a legnagyobb rendezők, színészek. Dúskáljak a jobbnál jobb lehetőségekben, meg a pénzben természetesen.
– Szerény. Még valamit?
– Ha már így kérdezed, egy királykék Maserati kabrió megtenné, és legyen külön könyvtárszobám, meg egy francia kertészem.
– Ennyi biztosan elég?
– Dehogy. Most te jössz. De erőltesd meg magad zsenikém!

Bevetettem újraéledő kreativitásom, tényleg nem fogtam vissza magam. Élveztem, hogy ha nem is a régi lendülettel, de már újra képes vagyok játszani a szavakkal. Sőt, egyenesen túlzásokba estem, időnként teljesen kifordultam önmagamból. Megtettem mindent, hogy letaglózzam, ezt az arrogáns bazári alkudozót, nekem aztán ne panaszkodjon! Összeszedtem minden tudásom, elárasztottam a jólét teljes spektrumával. Egyre jobban behergeltem magam, vég nélkül ontottam rá mindent, ami csak eszembe jutott. Néha megálltam egy pillanatra, párszor elszégyelltem magam, de nem álltam meg azért sem, kitartóan folytattam. Élveztem, hogy újból sziporkázom. Az elmúlt évek összes dühét és frusztráltságát beleadtam az írásba. Gyilkos szándékok vezéreltek, elhatároztam, hogy megölöm, belefullasztom a boldogságos életébe. Vártam, mikor szólal már meg, hogy oké, ennyi elég lesz, most már jó, és térden állva könyörög, hogy hagyjam abba, mert érzi, elvetette a sulykot. De nem jött reakció, ezért hát folytattam, kisajtoltam lábadozó írói vénámból az utolsó tintacseppet is. Aztán egyre lassabban jöttek a szavak, egyre nagyobb erőfeszítéssel igyekeztem véget vetni, ennek a kegyetlen játéknak. Még mindig semmi nyöszörgés odaátról. Dögölj már meg! – ordítottam kiábrándultan, de továbbra sem jött válasz. Kifogytam az ötletekből. Elgyengülten ültem a teleírt füzet előtt, bámultam magam elé, üres tekintettel.

Kíméletlen fáradtság tört rám, újra lehunytam a szemem, és amikor kinyitom, egy tágas dolgozószobában ülök. Felkelek a székről, az ablakhoz sétálok, kinézek az idegen tájra, ami valahonnan mégis ismerős. Láttam már ezeket a zöld dombokat, a karcsú fákkal szegélyezett kanyargós út keskeny szalagját, az olajültetvények és szőlőkertek hullámzó tengerét. Kimegyek az udvarra; rendkívül meleg van, különös illatok, szokatlan színek vesznek körbe. Elindulok az ódon ház mellett, a terméskővel kirakott járdán. A citromfák között barett sapkás kertész alakítja szobrászati remekművé a ciprussövényt. Egy pillanatra felnéz, mosolyogva biccent felém, én tétován visszaintek, de ő már nem figyel, újra elmerül az alkotásban. Továbbmegyek a téglaoszlopos kovácsoltkapu irányába. A távolból, a ház felé vezető úton sportkocsi közeledik; szürke porfelhő üldözi, akár egy vérszomjas vad, a riadtan menekülő áldozatát. Izgatottan figyelem az idegfeszítő hajszát, miközben megyek tovább, hogy kinyissam a kaput. Mire odaérek, már ott áll a bejáratnál a nyitott tetejű Maserati, benne gyönyörű szőke nő, foszforeszkáló kék szemekkel.

– Ciao amore mio – kiált vidáman.
– Ciao – köszönök vissza bizonytalanul.
– Most hívott a rendező, elfogadták a tévképzetekben szenvedő író életéről szóló forgatókönyv ötletedet. Újra folytathatod a munkát!
– Jól hangzik – felelek összeszorult torokkal.
– Hoztam egy kis házi prosciuttót meg mézédes sárgadinnyét. Kimerültnek látszol, gyere együnk egy finomat! – mondja a szőke szépség, majd belém karol. Szorosan összefonódva indulunk a ház irányába. Újra átjár az elégedettség nyugalma.
– Na, ne szórakozz velem, ezt most komolyan gondolod? – von kérdőre egy ingerült, ismerős hang a fejemben.