A macskacicó

 

Ha okos lány lettem volna, hallgattam volna anyámra, ha okos lány lennék, most hallgatnék rá. Követném a még mindig bennem visszahangzó korhóló szavait, az elmém legmélyéről előkúszó sürgető duruzsolást, hogy legyek jó gyermek, ne szomorítsam szüleim tovább, ragadjam meg a kínálkozó lehetőséget, tegyem jóvá hibám.

Ha okos lány lennék, most sebesen ugranék, nesztelenül odasettenkednék az öreg fenyő alatt bánatosan gubbasztó királyfihoz, finoman hozzásimulnék, meghallgatnám, elbűvölném, aztán alkut kötnék vele.

Ezt kellene tennem, ha okos leány volnék, de apám szerint sosem voltam az. Nem tévedett, hiszen, ha az lettem volna, most nem lapulnék elátkozott macskacicóként ezen a vénségesen vén fán.

Gyűlölök arra gondolni, hogy apámnak bármiben is igaza volt, hisz’ sosem szeretett. Csalódást okoztam neki, mert lánynak születtem, csalódás okoztam, mert nem voltam szelíd, nem voltam szép, és végül okos sem.

Cirmos bundám minden egyes szőrszála tiltakozva mered az égnek, karmom dühödten váj a korhadó faágba, bajszom idegesen ráng, ahogyan eszembe jut a nap, amikor apám igaza bebizonyosodott, és ostobaságom miatt megbűnhődtem.

Hiába voltam király leánya, nem álltak sorba kérők a küszöböm előtt. Apám országa parányi, népe szegény, földje sovány, csupa hegy, kő, erdő, zord vidék – silány hozomány, amit én magam sem tettem vonzóbbá a házasulandó királyfik előtt.

Nem voltam híres szépség, lábam elé nem járultak messze földről hódolni vágyó lovagok, arcomon nem nyíltak rózsák, alakom nem gömbölyödött kívánatosan, és angyali szőke fürtök sem ékesítették fejemet.

Ezért is örült annyira atyám, amikor egy távoli királyságból kérőm érkezett.

Pedig baljós hírek jöttek az északi hercegről az udvarunkba tévedő utazóktól. A suttogások sötét varázslatokról, boszorkányságról szóltak, apám azonban ügyet sem vetett rájuk, tárt karokkal várta Ilmarit.

Én azonban szorongva hallgattam a kereskedők elbeszéléseit megbűvölt lányokról, semmivé foszló aranytallérokról és békává változtatott lovagokról. Hittem is, meg nem is a történeteket, de az mégsem tetszett, hogy mindegyik középpontjában leendő kérőm, Ilmari áll.

Aztán elérkezett a nap, amikor a herceg megérkezett az udvarunkba. A szobám ablakában álltam, onnan figyeltem, ahogy kevés számú kísérőjétől övezve belovagolt a kapun.

Nem viselt díszes ruhát, ragyogó ékszereket, mégis azonnal felismertem őt, ahogy lováról lepattanva, a zablát egy szolgának vetve fejét kevélyen felszegte, és körbehordozta a tekintetét. Biztos voltam benne, hogy csakis ő lehet Ilmari, a boszorkánymester herceg.

Miközben lopva leselkedtem a szobám rejtekéből, mintha megérezte volna, hogy figyelem, hirtelen felém fordult, és egyenesen rám szegezte a tekintetét.

Soha nem fogom elfeledni azt az átható, gúnyos pillantást. Mélyen ülő, vércséjére emlékeztető sötét szeme összeszűkült, rám tapadt, amitől lélegzetem elakadt, testemet pedig furcsa, ismeretlen borzongás járta át.

Aztán, mint akiben felismerés gyúlt, keskeny ajka kaján mosolyra húzódott – így még jobban emlékeztetett egy ragadozó madárra – karját üdvözlésre lendítette, majd látványosan meghajolt az ablak felé.

Ijedten hőköltem hátra, a szívem riadt kis verébként verdesett a bordáim között. Hiába rejtőztem az árnyékban, a herceg meglátott, és rögtön tudta ki vagyok.

Szerettem volna elkerülni Ilmarit, időhöz jutni, mielőtt újra elé állok. Betegséget színleltem, ágyba feküdtem, anyám riadt kotlósként keringett körülöttem, de apám nem kegyelmezett. Olyannyira túl akart adni rajtam, hogy a halottaságyamból is előcitált volna.

Nem volt hát menekvés, szolgálóleányaim díszbe öltöztettek, fejemre gyöngyös pártát illesztettek, mint cifra vásári portékát, atyám trónszéke mellé állítottak.

Ilmari frissen, az út porától megtisztulva egyszerű, sötét ruhában, minden ékesítés nélkül lépett a trónterembe. Emelt fővel, tekintetét előre szegezve vonult végig udvarunk nemeseinek hosszú sora előtt, kísérői mögötte haladtak, és ügyet sem vetettek az őket körülvevő sokaságra.

Ilmari atyám trónszéke elé érve kecsesen meghajtotta magát, és előadta a szokásos hódoló szavakat. Hangja tisztán, ércesen zenget a zsúfolt teremben is, mint a hegygerincről lezúduló, mélyen búgó patak. Napestig hallgattam volna ezt a tündérek muzsikájához hasonlatos hangot, finom borzongás futott végig a gerincemen, egészen elandalodtam tőle. Apámat is elbűvölte, láthatóan hízelgett neki az idegen herceg hódolata, mert kegyesen magához szólította, vállát lapogatva fiaként köszöntötte. Ilmari aztán egyenesen hozzám fordult.

A mélyen ülő, sötéten izzó szempár rám tapadt. Nyeltem egyet, a térdem megbicsaklott. A varázslatos hang hatása egyszerre megszűnt, már nem a tündérherceget láttam magam előtt, hanem a vércsetekintetű férfit, aki annyira megriasztott.

Ilmari érzékelhette zavaromat, mert elégedetten elvigyorodott, majd mohó tekintetettel komótosan bejárta testem tájait épphogy domborodó mellemtől a keskeny csípőmig. A herceg igazi ragadozó volt, a prédát szemlélte. Én azonban nem akartam zsákmány lenni, riadtan lapuló nyulacska, éles karmaim voltak, amit idejének tűnt megmutatni.

Ilmari bókolásba kezdett, harmatos rózsának, drága violának nevezett, de én egy intéssel felbeszakítottam. Kihúztam magam, nyeltem egyet, majd ügyelve, hogy a hangom ne remegjen, közöltem vele: felesleges hamis dicséretekkel fárasztania magát, a házasságról úgysem én döntök.

Anyám a csöppet sem leányhoz illő kijelentés hallatán ijedten felcsuklott mellettem, és erősen a karomba csípett, hogy elhallgattasson. Atyám haragosan felhördült, egészen kikelt magából, az udvaron is rosszalló morajlás futott végig, csak a herceg mosolygott továbbra is. Tekintetében újkeletű érdeklődés és valami sötét, baljós fény villant, amitől a hátamon hideg borzongás futott végig, és tarkómon felmeredtek az apró pihék.

Atyám sietve szabadkozott, ostoba lánynak nevezett, akinek ideje bekötni a fejét, majd biztosította Ilmarit, hogy a megfelelő férj mellett kezesbáránnyá változom. A herceg meghajolt a király felé, aztán kijelentette, hogy mindig is jobban szerette a vérmes vadmacskákat, mint a szelíd galambokat.

Az arcom égett a szavai hallattán, de nem tehettem semmit, anyám erősen szorította a karomat, miközben halkan a fülembe súgta, ne merészeljek újra megszólalni. Ajkamat szorosan összezártam, magamban azonban némán szőttem a szavakat, amelyekkel majd az északi herceg leánykérését visszautasítom. Tudtam, nem lesz egyszerű dolgom, mert atyám akarja ezt a házasságot, így négyszemközt kell beszélnem Ilmarival, és meggyőzni, hogy hiba lenne engem feleségül választania.

Másnap éppen a rózsakertemben sétálgattam szolgálóleányaimtól távol, kedves virágaimat vettem számba, ritka, kincset érő aranyrózsáimban gyönyörködtem, amikor szembetaláltam magam a herceggel.

Atyámmal való tárgyalásáról jött éppen, kedvezően alakulthatott a megbeszélés, mert sötét szeme vidáman csillogott, arcán elégedett mosoly játszott. Amikor meglátott, még szélesebben vigyorgott, kivillantak apró hegyes fogai, túlzó udvariassággal meghajolt, majd mátkájának szólított.

A szó hallattán rögtön felhorgadt bennem a harag, kezem ökölbe szorult. Még nem történt meg a kézfogónk, még nem adtam beleegyezésem a házasságba, bár ez – tudtam –, semmit nem jelent. Nyeltem egyet, hogy visszafojtsam a kirobbanni készülő dühöm. Muszáj volt beszélnem Ilmarival, ehhez higgadtan és okosan kellett viselkednem. Visszagondolva, ez nem igazán sikerült.

Fejet hajtottam, kértem, hogy tegyen egy sétát a kertben velem. Ilmari szemében különös fény villant, de bólintott, és a karját nyújtotta nekem. Egy pillanatra összerezzentem, de összeszorítottam a fogam, és elfogadtam a felkínált gesztust. Karjaink találkoztak, megéreztem az Ilmari testéből áradó hőt, mire a gerincem mentén apró borzongás futott végig. A herceg képes lenne megbűvölni, a hatalma alá hajtani – futott át a gondolat a fejemen. Nem hagyhattam.

Megköszörültem a torkom, és belekezdtem, hogy lebeszéljem magamról Ilmarit. Elmondtam neki, hogy nem vagyok szép, nincs nagy hozományom, apám királysága szerény, aztán megkérdeztem, milyen nyereségre számít így a házasságunkból?

A herceg elvigyorodott, és biztosított, hogy alaposan végiggondolt mindent. Tetszik neki, hogy a királyságunk ilyen elzárt, nem túlságosan jelentős, így a világ nem igazán figyel ránk. Ráadásul a hegyeink tele vannak különleges ércekkel, amelyekre szüksége van a kísérleteihez. Végül felém fordult, államat kissé megemelve kényszerített, hogy sötét szemébe nézzek, és azt suttogta, hogy a vadóc, kecses lányokat sokkal jobban kedveli a bárgyú töltöttgalamboknál. Majd egészen közel hajolt hozzám, és az ajkát az enyémre tapasztotta.

A megdöbbenéstől egy pillanatra egészen megbénultam. Testem lemerevedett, és tehetetlenül tűrtem, hogy Ilmari forró, nedves szája bekebelezzen. De, amikor hatalmas, hegyes nyelve megkísérelte szétfeszíteni az ajkamat, végre magamhoz tértem, és egy sikoltással eltaszítottam.

Ilmari azonban csak nevetett, kijelentette, hogy csupán ízelítőt ad a házasságunkból, aztán megragadta a karomat, és visszarántott magához. Testét az enyémhez préselte, hosszú, karomszerű ujjai a húsomba mélyedtek, forró lehellete az arcomat érte. Most különösképpen hasonlított egy vércsére. Szeme egészen összeszűkült, orra még jobban megnyúlt, ahogy felém tornyosult, hiába vergődtem, vasmarokkal szorított.

Kiáltani akartam, hátha szolgálóleányaim meghallják, de a földre tepert, számat a sajátjával tapasztotta be, nyelvét a fogaim közé fúrta, így csak fuldokló, apró sikolyra futotta. Keze bilincsként szorult rám, majd tapogatni kezdett, hosszú ujjai úgy járták be a testem, mintha ezer pók szaladgálna rajtam.

A könnyeim kibuggyantak, a szám a nyelvétől keserű ízzel telt meg, testem megfeszült, miközben megpróbálta szétszaggatni a ruhám fűzőjét. Tekeregtem, dobáltam maga, de a herceg a saját súlyával a földre szegezett.

Annyit sikerült elérnem, hogy a jobbkezemmel kiszabadítottam az övembe tűzött apró rózsametsző kést, és egy óvatlan pillanatában, amikor éppen a ruhám egyik csomójával bajlódott, egyenesen a vállába szúrtam.

Ilmari felüvöltött fájdalmában, az apró tőrhöz kapott, majd szitkozódva kirántotta. A sebből apró patakban szivárgott a vér. Vadmacska – sziszegte, majd teljes erőből pofonütött. Megszédültem, az arcomba éles fájdalom hasított, de nem foglalkoztam vele, megpróbáltam kikászálódni alóla, és elmenekülni.

A herceg azonban visszarántott, mire felsikoltottam, és mind a tíz körmömmel az arcának estem. Éreztem, ahogy a körmeim felhasítják a bőrét, húsába vájnak, így minden erőmet beleadtam.

Ilmari szitkozódott, közben sikerült az egyik kezemet elkapnia és hátracsavarni. A fájdalom élesen, vörösen izzott fel a karomban. A herceg kihasználta a harcképtelenségemet, mindkét karomat a földre szegezte, és felém tornyosult. Arca gonosz vigyorba torzult, hosszú, vékony orra remegett a dühtől, szemében őrült tűz lobogott, szájából nyál fröccsent az arcomba. Azt mondta megfizetek, azt mondta, bosszút áll rajtam, azt mondta, megbánom, amiért nem voltam engedelmes.

Aztán érthetetlen szavakat kezdett el suttogni, amiket nem ismertem, szeme hatalmasra nőtt, kitöltötte az egész arcát, én pedig szédültem, forgott körülöttem minden, elmosódott a világ. Mielőtt azonban teljes ájulásba zuhantam, Ilmari hangját hallottam, és most felfogtam szavai értelmét: megátkozott.

Amikor magamhoz tértem, furcsán éreztem magam. A fejem zúgott, de mintha kiélesedett volna a világ körülöttem. A szagok erőteljesebbé váltak, egyszerre éreztem a rózsákat, a távolabbi nyárfákat, a föld illatát, még egy apró cickány szagát is felismertem, mire – döbbenetemre – összefutott a számban a nyál.

Valahogy a zajok is másak lettek. Hallottam a fűszálak zizegését, egy gyík motozását, a körülöttem lévő világ megtelt hangokkal. Nem értettem mi történik, fel akartam ülni, és ekkor döbbentem rá, a herceg mit is tett velem.

A karjaim másképp hajlottak, az izmaim másképp reagáltak, a testem megváltozott. Körbenéztem magamon, és a sikoltás egy pillanatra bent ragadt a torkomban. A kezem és a lábam helyén mancs nőtt éles karmokkal, ruha helyett vastag bunda borította a testemet, és egy hosszú, tömött, csíkos farok tekergett mögöttem – az is hozzám tartozott.

Ekkor felsikoltottam, és csak sikoltottam és sikoltottam. Ilmari legalább ezt nem vette el tőlem: macska testbe zárt, de emberi hangom megmaradt.

Jajveszékelésemre emberek gyűltek körém. Először csak a szolgálók jöttek, majd az őrség, végül az udvar nemesei is megérkeztek. Mindannyian döbbenettel, iszonyattal bámultak rám. A nők elájultak, a férfiak közül sokan megdobáltak, képtelenek voltak elfogadni egy emberi hangon beszélő állatot.

Végül anyám és apám, a király is megérkezett. Már kisebb csődület vett körül, akiknek kétségbeesetten próbáltam magyarázni, hogy Ilmari tette ezt velem, ő átkozott el. Apám először döbbenten meredt rám, a beszélő macskára, majd felüvöltött, és boszorkányságot emlegetve megpróbált súlyos kardjával agyonütni. Anyám azonban zokogva borult rám, hogy védelmezzen. Én a karjához bújtam, és neki igyekeztem kétségbeesetten megmagyarázni, hogy mint tett velem az északi herceg.

Anyám egyre csak jajveszékelt, alig figyelt rám, azt ismételgette, mit tettek a gyermekével. Apám közben megelégelte a vásári komédiát, feloszlatta a csődületet, majd engem az egyik őrével felnyaláboltatott, és a trónterembe vitetett, hogy kiderítse végre az igazságot.

Furcsa volt, ahogy egy idegen, emberi kéz hozzám ér, de elviseltem, mert azt akartam, hogy megértsék mi történt velem, aztán valahogy segítsenek visszaváltozni.

Apám a trónterembe hívatta a bölcseit és tudósait aztán egy asztal közepére állítottak, és atyám intett, hogy beszéljek.

A tudós emberek gyülekezete ámulattal vegyes undorral hallgatott, de csendben figyelték a szavaimat. Én pedig amennyire csak tudtam, igyekeztem világosan előadni a történteket. Mikor befejeztem, a csönd és a döbbenet tapintható volt a teremben. Végül az egyik bölcs megkérdezte, Ilmari elárulta-e hogyan lehet megtörni a varázslatot.

Egy pillanatra megakadtam. Az emlékek túlságosan elmosódtak, a fejem már zavaros volt, amikor a herceg az átok utolsó szavait kimondta, de végül eszembe jutottak. Ilmari azzal búcsúzott tőlem, hogy a varázslatot csak egy királyfi törtheti meg, aki macska képében is hajlandó feleségül venni, és esküjét egy csókkal pecsételi meg.

A tudósok döbbenten hallgatták, majd mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Atyám parancsot adott, hogy fogják el Ilmarit és a kíséretét, akik már órákkal ezelőtt eltűntek a várból. Az egyik bölcs azt ajánlotta, hozzuk ide a királyság összes boszorkányát, hátha meg tudják törni az átkot, egy másik pedig inkább a királyfik közül toborzott volna jelentkezőket.

Ilmarit persze nem sikerült elfogni, visszatért a saját országába, oda pedig hiába küldött atyám követeket, hiába fenyegetőzött háborúval, kereken megtagadta, hogy feloldja az átkot.

Engem bezártak a szobámba, őrt állítottak ajtómba, hogy szörnyetegformámat senki ne láthassa. Csak anyám látogatott meg naponta, de ő is csak rövid ideig maradt, mert akárhányszor csak rámnézett, zokogásban tört ki. Apám undorodott tőlem, ezért elkerült, de megpróbált mindent megtenni, hogy visszaváltoztasson.

Az ország összes boszorkányát az udvarba hozatta, még külföldi, nagyhírű boszorkánymestereket is hívatott, de egyikük sem járt sikerrel. Hiábavalók voltak a ráolvasások, főzetek, porok, áldozatok. Emberi formámat egyiktől sem nyertem vissza, azonban a varázsitaloktól megfájdult a gyomrom, a fürdőktől hullani kezdett a bundám, a poroktól pedig napokig tüsszögtem.

Atyám ezután a környező országok királyfiaival próbálkozott. Leveleket, meghívókat küldetett, de csak udvarias, vagy egyenesen gúnyos elutasítást kapott. Leányképemben sem kellettem egyiküknek sem, macskaként pedig még úgy sem vágytak rám.

Az egyik bölcs aztán felvetette, talán nem is kell királyfi az átok megtöréséhez, elég lesz egy gróf vagy akár egy egyszerű parasztfiú is. Apám kihirdettette hát, hogy aki megtöri az átkot, az elnyeri hozományként a király halála után az országot. Jelentkezőben így már nem volt hiány.

Hetekig álltak tömött sorokban a küszöböm előtt a szerencsepróbálók: grófságok örökösei, feltörekvő bárófik, zsíros bajszú parasztlegények, görbe hátú mesteremberek. Engem egy őr tartott a karjában, igyekezett lefogni, hogy ki ne karmoljam a próbálkozók szemét. Nem igazán tetszett ez a kísérlet, testem minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy idegenek hozzám érjenek, nyálas, rossz szagú szájukkal csókolgassanak. Küzdöttem, kapálóztam, fújtattam, és fenyegettem a hozzám közeledőket. Többen megismerkedtek a karmom élességével, sok fület megszaggattam, arcot megtéptem, de így is rengetegen szerencsét próbáltak, azonban sikerrel egyikük sem járt.

Végül már könyörögtem atyámnak, hogy hagyjon fel a próbálkozással, ne kínozzon tovább. Ő azonban hajthatatlan volt, azt üvöltötte, az ő lánya nem maradhat szörnyeteg a világ csúfjára, ha beledöglök is, de visszaváltoztat. Anyám zokogva kérlelt, bírjam még egy kicsit tovább, ne mondjak ellent apámnak, csak a javamat akarják.

Így tovább folytak a kísérletezések, jöttek az újabb kérők és a messzi országok vajákosai. Az én macskatestem pedig egyre csak fogyott, gyomrom égett, szőröm hullott, bőröm kisebesedett. Végül már mozdulni sem bírtam a sok tortúrától, törődötten lógtam az őr karjában, miközben egyre jöttek a szerencsepróbáló legények, hogy csókjukkal visszaváltoztassanak.

Aztán egy éjszaka, amikor sajgó testtel feküdtem, észrevettem, hogy a szobalány, aki a szobámat takarította, elfelejtette visszazárni az ablakot szellőztetés után. Az őr a sarokban bóbiskolt, senki nem figyelt rám, odakintről hívogatón besütött a hold.

Óvatosan felkelten, és az ablakhoz osontam. A szobám magasan volt, a mélység fenyegetően ásított alattam, leányként soha nem mertem volna próbálkozni, de a macskatestnek is megvoltak az előnyei. Felugrottam az ablakba. Tudtam, ha most megszököm, talán soha többé nem térhetek vissza, soha többé nem lehetek lány újra. De mi lesz velem, ha maradok? Vagy az átoktörő kísérletek ölnek meg, vagy maga apám teszi dühében a kudarc miatt. Anyám pedig belepusztul a bánatba.

Döntöttem, és ugrottam. Egy pillanatig szálltam a levegőben, alattam feketén terült el az éjszaka, aztán hirtelen puha macskatalpaimon földet értem. Kicsit összerázott a becsapódás, de egyetlen csontom sem tört. Megráztam magam, és belevetettem magam a nagyvilágba.

Az erdőbe menekültem, tudtam, itt soha nem találnak rám, de meg kellett tanulnom vadmacskaként élni. Nem volt könnyű, még nem ismertem az új testem, a képességeit és korlátait, nem értettem a vadon szabályait, a túlélés feltételeit, de megtanultam. Az erdő pedig befogadott és elrejtett.

Állatként éltem, vadásztam, rejtőztem, menekültem, harcoltam. Éltem és szabad voltam. Nem voltak korlátok, nem voltak szabályok, csakis a túlélés számított. Lassan az elmém legmélyére szorultak az emberi gondolataim, az egykori leány, aki voltam, egyre kisebbre zsugorodott bennem, és átadta helyét a vadmacskának.

Atyám közben egy ideig kerestetett, eleinte többször láttam a katonáit az erdő bozótjait túrva, hátha rámakadnak, ilyenkor meglapultam egy-egy magas fa lombja között, míg el nem tűntek, de ahogy telt az idő, egyre ritkábban jöttek, végül aztán teljesen elmaradtak.

Én pedig éltem tovább háborítatlanul vadmacska életem. Hónapok, vagy talán évek teltek el, mióta embert sem láttam. Messzire kerültem a városokat, falvakat, a vadon legmélyén vadásztam, ahová emberfia nem jár. Közben egészen vadállattá lettem, napjaimat a vadászatok és pihenők örök körforgása hajtja, éjjelente űz előre a zsákmány vágya, számban megédesül a vér és a nyers hús íze. Biztosra vettem, hogy már végleg ez az életem, míg ma reggel fel nem fedeztem a két férfit a kedvenc fám alatt.

Amikor megláttam őket, megszédültem, hirtelen minden régi emlékem a felszínre tört. Eszembe jutott Ilmari, az átok, és az, hogy leány, király leánya voltam egykor. Mozdulni sem bírtam, izmaim megmerevedtek, ösztönöm hiába súgta, hogy meneküljek, fussak messzire innen, képtelen voltam rá. Lekuporodtam, és megbabonázva hallgattam az embereket.

Furcsa volt újra emberi beszédet hallani, eleinte zavarosnak tűnt, de aztán hamar felfogtam a szavak értelmét. A férfiak ruházatából és beszédéből kis idő múlva rájöttem, hogy egy magas rangú nemes urat és a szolgáját látom. Messziről érkeztek, vándorúton vannak, és pont az én fám alatt tartanak pihenőt. Tüzet raktak, húst sütöttek, falatoztak. Közben az ifjú úr, akit a szolga felségnek szólított – így herceg lehet – bánatosnak, sőt reményvesztettnek tűnt. Kíváncsi lettem rájuk, így hát elrejtőztem.

Egyre jobban érdekelt ez a fiatal herceg. Nem értettem, mi bánthatja, miért kelt hosszú vándorútra. Elnézegettem sima, fehér arcát, éppen csak pelyhedző bajuszát, ártatlan, nagy szemét. Valami vonzott benne, talán az ifjúsága, talán a szelídsége, amely oly nagyon ellentétbe áll az eddig általam ismert férfiakéval. Főleg Ilmariéval, aki miatt most macskatestben leselkedek.

Elméláztam, mi történt volna, ha lány maradok, és a fiatal herceg az udvarunkba téved. A szívem nagyot dobbant, karmaim kimeredtek, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Állat testében élek, és ez már így is marad.

Ekkor azonban a két férfi beszélgetésének egy új fordulata ütötte meg a fülemet. Az ifjú herceg az aranyrózsát emlegette, a világ legritkább virágát, amely csak bizonyos helyeken, zord, sziklás fennsíkokon él meg, és hozza különleges szivárványos szélű, aranyszínben ragyogó virágait. Jól ismerem ezt a különleges rózsafajt, hiszen kertem, egykori büszkeségem legszebb éke volt.

Felemeltem a fejem, és úgy hegyeztem tovább a fülem a beszélgetésre. Az ifjú herceg azon kesergett, hogy soha nem fogja megtalálni a különleges virágot, üres kézzel, szégyenszemre kell hazaérnie, vagy bátyjai megelőzik, és örökre lemondhat a trón örökléséről.

A szolgálója csitította, biztatta, ne adja fel a reményt, talán ezen a távoli, világtól elzárt helyen, rátalálnak a csodás rózsára. A herceg azonban csak sóhajtott, és lemondóan legyintett. Kijelentette, hogy eleget vándoroltak, ha holnap sem találják meg a növényt, hazatérnek. Aztán még hozzátette, hogy atyja őrült próbatétele miatt nem vesztegeti tovább az idejét, ha a rózsa nélkül nem tartja méltó örökösének, hát hagyja a trónt fivéreire, ő pedig majd vándorlovagnak áll.

Megfordult körülöttem a világ. A fejem szédült, úgy cikáztak benne hirtelen a gondolatok. Az ifjú itt lent valódi királyfi, akinek az én rózsámra van szüksége! Egyezkedhetnék vele, neki adhatnám a virágomat, hazatérhetne vele diadalmasan, megörökölné a királyságát, cserébe én pedig kérhetném az átoktól való megszabadításom. Újra leány lehetnék, visszakapnám testem, hazatérhetnék anyámhoz és apámhoz, helyrehozhatnám hibámat, letörölhetném a szégyent!

Sokáig meredten bámultam a királyfit, és még most is őt nézem. Bizonyosra veszem, hogy belemenne az alkuba. Szelíd képe, ártatlan tekintete együttérzést ígért. Ha meg is döbbenne, ha eleinte iszonyodna is, nem utasítana el egy megátkozott királylányt. Megszánna, házasságot ígérne, csókkal pecsételné. Tudom, hogy megtenné, tudom, hogy nem járna rosszul. Végül két királyságot kapna, és talán egymást is megszeretnénk.

Elképzelem, hogy a királyfi szelíd szája ér hozzám, aztán az esküvőnkön, amikor újra leánnyá lettem, megismétlődik a csók, immár emberi számat éri a herceg gyöngéd ajka, ami hűvös és puha, nem olyan durva és forró, mint Ilmarié volt.

De mi lenne utána? Újra korlátok között élnék, napjaim szigorú keretek között telne, megszabnák, mit tehetek, mit nem, hogyan álljak, hogyan üljek, mit viseljek, és mit mondjak. Életem felett atyám után férjem lenne az úr, még ha ilyen kedves, szép arcú is. Karmaim dühösen mélyednek a fába, hátamon felmered a szőr. Most szabad vagyok, szabadon járok, én döntötök sorsom felett, ezt nem cserélhetem bilincsre. De mi lesz atyámmal és anyámmal? Mi lesz a szégyenükkel? Újra elönt a kétely. Jó leánynak, okos leánynak kellene lennem, helyre kellene hoznom hibám.

Megrezzen a szomszédos fenyő ága, és egy mókus illatát hozza felém a szél. A számban összefut a nyál. Ösztönösen ugrani akarok, futni, üldözni a zsákmányt. Már vadmacska vagyok – döbbenek rá.

Atyám bizonyosan lemondott rólam, anyám megsiratott, de talán ő sem vár vissza már. Ha vissza is térnek, újra csak csalódást okoznék.

Lenézek a fiatal királyfira. A szolgájával együtt nyugovóra tértek az elhamvadt tűz mellett. A herceg a feje alá szorítja iszákját, és összekuporodva alszik. Leugrok a fáról, óvatosan az alvó ifjú mellé lopakodom. A puha talppárnáimon úgy osonok, mint az árnyék. A két férfi nem vesz észre, csak a fához kötözött lovak horkantanak egyet. Lekuporodom a herceg mellé, és néhány pillanatig szemlélem a finom csontú, törékeny arcát. Álmában még ártatlanabbnak tűnik. Talán boldogok lennénk együtt – merengek, de aztán megrázom a fejem.

Menj a királyi várba, ott megtalálod a rózsát – súgom a fülébe. A szavak nehézkesen, töredezve törnek elő a számból, csodálkozom, hogy egyáltalán képes vagyok megformálni őket, olyan régen nem beszéltem. A királyfi motyog valamit álmában válaszul, aztán a másik oldalára fordul. Remélem, hogy reggel emlékezni fog, többet nem tehetek érte.

Nem kínálhatok alkut, nem kérhetek tőle csókot cserébe, mert nem akarok többé király leánya lenni. Orromban a zsákmány szagát érzem, talpam erdő talajába mélyed, lábam ugrani készül, már macskacicó vagyok, vad és szabad. Nem is akarok más lenni.