Vidám villamos

Tanulástól beesett arcú egyetemista ült a négyes hatos villamoson. Nagy volt a tömeg odabent és még nagyobb a hőség. A maszkba, kabátba burkolódzó mindenféle emberek heringek módjára zsúfolódtak össze a jármű szűk folyosóján. A fűtés túlzott erősséggel fújta az utasokra az izzadtságtól terhes és tömegtől fülledt levegőt. A legtöbben a telefonjukat bámulták, nedves ujjaikkal ügyetlenül pötyögtek üzeneteket, mások csak néztek ki a fejükből a semmiségbe, szakadozottan lélegezve a maszk mögött.

– Nyúzottnak látszol, minden rendben van? – kérdezte a fiúval szemben ülő lány.

A fiú három éve az egyetemen gólyaként ismerte meg a lányt, azóta voltak barátok. Persze eleinte akart ő többet is a barátságnál, de ez nem jött össze nekik. Eredményül viszont lett egy igaz, őszinte társa, ami talán többet is ért akkor egy alkalmi barátnőnél.

– Nem egészen – mondta a fiú. – Megint bukó lett. – Már a zárthelyi gondolatától is elsápadt. Nem esett jól neki beszélni erről, mert igazságtalannak érezte az egészet. Ő éjjel-nappal mást se csinált, csak tanult, de még így is megbuktatták.
– Na és aztán – legyintett a lány, és rávigyorgott. Fehér fogsorán és sárgásszőke haján még az a kevéske napfény is megcsillant, ami bejutott a szerelvénybe ezen a borús, őszi időn.

A lány szinte mindig vigyorgott, mint a tejbetök, és a fiúnak ez a tulajdonsága tetszett benne a leginkább. Az ő egyetemtől és magánéleti problémáktól állandóan borús hangulatát tökéletesen kiegészítette a lány önfeledt vidámsága.

– Na és aztán?! – meresztette rá a szemét a fiú. – Ha még egyszer bukok, akkor kész, vége. Vehetem fel újra a tárgyat, ha pedig újra fel kell vennem akkor csúszok, ha pedig csúszok akkor… akkor…. – hadarta a fiú, de a lány félbeszakította.
– Csssss – pisszegett, és mutatóujját gyengéden a fiú ajkára nyomta. – Ne gondolkozz ezen annyit! – Ez a jövő zenéje. Felesleges előre aggódni a dolgok miatt. Mit szoktam neked mondani, na mit? – csilingelte, és közelebb hajolt hozzá, amitől lazán oldalra vetett haja most betévedt az arca elé.
A fiú félresimította a tincset a lány szeme elől.
– Teszel egy nagyobb mozdulatot, és már nem is látsz. Hogy tudod így viselni a hajad?
– Engem nem zavar – vont vállat a lány. – De ne tereld el a témát! A bíztató mondatomat követelem! – Az utasításnak az élét teljesen elvette a lány túlságosan is lágy hanglejtése.
A fiú unott arccal belesóhajtotta a maszkba.
– Azt szoktad mondani…. – megköszörülte a torkát –, hogy ez már a jövő Tomi problémája.
– Így van – tapsikolt a lány elégedettségtől csillogó szemmel. – Bár én úgy mondom, hogy a jövő Tomika – hangsúlyozta a „ka” betűket – problémája, szóval nem volt pontos – kuncogott.
– Mert csak a lányok használnak ilyen becézéseket – morogta a fiú.
– Az nem használ ilyen becézéseket – a lány dörmögőre váltotta a hangját, kifigurázva a fiút –, aki olyan kis mufurc, mint te. – Az orrára pöckölt.
– Nem is vagyok mufurc. Csak nem áll jól a szénám. Egész nap tanulok, nincs barátnőm, nem is ismerek senkit az egyetemen rajtad kívül, szóval…. szóval szar az egész.
– Azért szar mert úgy fogod fel, hogy szar. Máshogy kéne gondolkodnod.
– Manapság mindenki így gondolkodik. Mindenki pontosan olyan helyzetben van, mint én, csak nem merik bevallani. Nézz csak szét, Zsófi! – A fiú körbemutatott a tömegben egymáshoz tapadó, hétköznapok szürkeségében vergődő embereken. Az utasok arca közömbös és színtelen volt, mint egy darab kő. Semmilyen érzelem nem látszott rajtuk.
– Blaha Lujza tér. – A bemondó mikrofonja hangos reccsenéssel szólalt meg, mire Zsófi összerezzent.
– Jajj, basszus – mondta, és első gondolatként hátrafordult, hogy ki ordított így a fülébe.

A fiú csak a fejét csóválta a lány szórakozottságán.
Többen szálltak le a megállónál, mint fel, így a tömeg kissé leapadt.

– Szóval mi van akkor, ha szétnézek? – nyitotta tágra Zsófi mesterkélten a szemeit, végigpásztázva az utasokon. – Vidám embereket látok.
– A francokat, itt senki sem vidám.
– Nézd azt a fickót – bökött a fejével Zsófi egy nem messze előtte álló fiúra.

Tomi hátranézett a válla fölött. Az alak, akiről Zsófi beszélt egy koldus volt. Rongyos, mocskos farmert és nyakáig becipzározott barna kabátot viselt. Hasára harmonikát akasztott, amin egyelőre még csak bemelegítésként kopogtatta vékony ujjait. Alkoholtól vörös arca erőltetett vigyorba torzult, kimutatva hiányos fogsorát.

– Pont az a fickó?! – fordult vissza Zsófi felé Tomi. – Az a fickó egy csöves. Egy szerencsétlen. Ha valaki, akkor ő biztosan nem boldog.
– A boldogság csak nézőpont kérdése.

A koldus ujjai nyomkodni kezdték a billentyűket, és két oldalra dülöngélve elindult az ő irányukba. Egy ismert, pörgős nótát játszott, amibe belecsempészett pár kurtító hangot is, hogy még fülbemászóbb legyen a dallam.

Zsófi azonnal felkapta a fejét a zenére. A közeledő koldusra bámult, és halkan dúdolni kezdte a ritmust. Pár pillanat múlva már a kezével is csettintett hozzá.

– Mit csinálsz? – nézett rá Tomi gyanakvóan.
– Aki ilyen jó kis számot játszik, az nem lehet boldogtalan, higgy nekem! – Zsófi felállt, és a lábával is követni kezdte a gyors dallamot. Már majdhogynem táncolt.
– Ülj már vissza! – suttogta neki Tomi vörösödő fejjel. Félve pillantott körbe, hogy más is észrevette-e már a lány feltűnő mozdulatait.

Sajnos nagyon is észrevették. Az értetlenség és a feszengés eleinte úgy terjedt végig a villamoson, mint a… nos, mint a koronavírus. Az első, akinek feltűnt Zsófi szokatlan mozgása egy öltönyös, aktatáskás férfi volt. Összeráncolt szemmel mérte végig a lányt, aztán – biztos, ami biztos – hátrált egy lépést. Később mások is követték a férfi példáját, így hamarosan kialakult Zsófi körül egy apró, üres tér. Zsófit persze mindez nem zavarta, ő tovább táncolt önfeledten, egyre vadabb mozdulatokkal. Szemében csak úgy szikrázott az öröm és a jóindulat. Próbálta elkapni barátja, Tomi pillantását, de a fiú csak zavartan kuporgott a helyén, és inkább az ablak felé fordult.

Közben a harmonikás folyamatosan közeledett feléjük, így a zene is egyre erősödött, egyre gyorsabbnak, egyre tempósabbnak hatott. Erre aztán már páran, mintha feloldódtak volna, átérezték a hangulatot. Először csak egy kisfiú tapsikolt a zenére, aztán őt követte a nevető anyukája, végül a környéken többen elkezdtek dobolni a lábukkal, vagy egyszerűen csak a fejükkel bólogatták a ritmust. A közös akciót látván hamarosan újabb és újabb utasok bátorodtak fel, dúdoltak, tapsoltak, nevetgéltek, míg végül egy fekete hajú fiatal lány rászánta magát, és beszállt Zsófi mellé a táncparkettre.

Ekkor ért oda közéjük a harmonikás kéregető fickó. Megtorpant, és körbenézett a félénken vigyorgó, tapsoló utasokon és a két csinos, fiatal lányon, akik az ő zenéjére táncoltak. Amikor felfogta, mi történik nagyot kiáltott örömében. Arca kiszélesedett, az eddig nehezen megtartott művigyora most őszinte mosollyá változott.

– Ha ennyire tetszik a muzsikám, akkor pörögjünk fel még jobban hölgyek, urak! – ordította, és rázendített egy újabb, még gyorsabb nótára. Keze, lába, egész teste átérezte a ritmust, mesterien forgatta a hangszerét, és mellé kurjantásokkal kísérte a zenebonát.

Erre vette kezdetét az igazán nagy vigasság. A szegény zenész tettét nevetés, tapsvihar és vállveregetések koronázták meg. A nóta meg csak pattogott a falak között, miközben emberek – idősek, fiatalok, férfiak és nők – ösztönösen reagáltak az eseményekre. Egy nagymama az ablaknál vidáman ringatta csípőjét, az öltönyös, aktatáskás fickó szteppelni kezdett a szürke padlón, két középkorú idegen pedig régimódi, begyorsított menyasszonyi táncot jártak. A zaj, a mámor, a hangulat és az öröm rohamgyorsasággal terjedt szét az egész villamoson. Gyorsabban, mint a koronavírus, gyorsabban, mint bármilyen hétköznapi probléma.

Hamarosan így vagy úgy, de már szinte mindenki beszállt a mulatságba. Táncoltak kiáltoztak, ugráltak, a harmonikáshoz csatlakozott egy sorstársa a villamos másik végében, tovább szítva az örömlázt. Az egésznek a közepén pedig ott volt Zsófi. Fejét össze-vissza rázta, mire aranyhaja szétkuszálódott arca körül. Lábai hajoltak, szökkentek, talpai csúsztak a padlón, kezével mindig mást kért fel partnernek. Az úttörő fekete hajú lányról váltott egy idős bácsikára, arról egy kisiskolásra, majd vissza egy másik lányra.

Csak Tomi, a szégyenlős egyetemista ült még mindig a saját székén kissé összegörnyedve, döbbenten bambulva az olyan hirtelen felélénkült tömegre. Látóterébe csillogó sárga hajával angyalként kúszott be Zsófi és megragadta a kezét.

– Na gyere, mit csinálsz itt? – kiáltotta túl a zajongó tömeget.
Tomika szóhoz sem jutott.
– Én csak…. én csak – tátogott – nem értem az egészet. Hogy csináltad? Mi történt itt?
– Mondtam én, hogy vidám mindenki – vigyorgott Zsófi. – Egyszer elkapod a hangulatot, és nem tudsz leállni.
– De akkor is…
– Nézz szét, Tomika…. – mutatott körbe az egymás hegyén hátán ugrándozó tömegen. – Csatlakoznod kéne hozzájuk.

Tomika belenézett Zsófi kék szemeibe, a zene elhalkult a fejében, a tömeg se létezett már.

Csak ő és Zsófi voltak. Csak egy pillanatra.

Aztán nagy levegőt vett, és a lány karjába csimpaszkodva felhúzta magát. A hangok, a színek, az emberek, az egész élet kiélesedtek, érzett és látott mindent amire szüksége volt. Zsófival egymásba karolva mozogni kezdett a ritmusra, és minden rosszat elfeledve csak táncolt, táncolt, táncolt a barátjával.