A boldogság elején

– Petőfi Sándor: Szeptember végén című művére –

Még minden nap újra éljük ezt az álmot,
A Te és az Én egymásra mosolyog.
De mi lesz, ha majd elhamvadnak a lángok?
Nem leszünk többé érzelemdonorok.
Még reggeli kávém illatára ébredsz,
S még kócos fejjel huncutul rám nevetsz.
De idővel minden a rút időé lesz,
Tegnap leközölte ezt is a telex.

Az idő majd kikezd mindent, ami fontos,
Maradj hát hozzám mindig nagyon közel!
Észrevétlen üt be majd a nem várt gyomros,
S akkor nem lesz majd ki minket átölel.
Ha én megyek el előbb, s maradsz egyedül,
S rozsdás emlékeid közt engem kutatsz,
Akkor minden fölös álarcod lekerül,
Arcodat s mindent színről színre mutatsz.

Melletted végre tudom, hogy ki vagyok én,
Otthagytam értetek a főiskolát,
Egyensúlyozva a boldog lét peremén,
Nem lelek gyermekünkre metaforát.
De fel fogsz-e kelni cserélni pelenkát,
Fáradtan imbolygó sötét éjszakán?
Ha majd boldogságtól izzik a gyerekkád,
akkor leszünk majd együtt, Mi, igazán!