Miniszoknya

Tömött sor áll a követség előtt. Még csak délelőtt tíz óra van, de a júniusi nap szokatlanul erős. Végigcsorog a hátamon a víz, majd le a lábamon, érzem, ahogy a nájlonharisnyás combjaim összeragadnak a miniszoknyában. Már bánom, hogy nem valami szellős nyári ruhát vettem fel, de reggel még úgy tüünt, a kiskosztüm a megfelelő viselet. Az elegancia magabiztossá tesz. Árnyék csak pár méterrel odébb lenne, egy terebélyes platánfa alatt, de ha kilépek a sorból, akkor oda a kerek egy óra alatt megszerzett előny.

Nyáron átlagban egy hétig kell sorban állni, mire bejut az ember. Az emberek éjszaka is tartják a sort, kartonpapíron alszanak a járdán. Amúgy sincs, hova menniük: a legtöbben poggyásszal, családdal jönnek, útra készen, csak a vízum hiányzik még.

Mellettem egy nagymama áll, szatyrokkal, táskákkal. Mindegyre ellenőrzi, nem borult-e ki a lekvár. Közben engem is végigmér, elkapom a rosszalló pillantását. Előttem meg egy háromgyerekes család. Az anya a gyerekekkel vesződik, hosszú szoknyát visel, és kendőt. Az apa a csomagokat cipeli, és közben engem méreget.

Nehéz megsaccolni, hogy bejutok-e ma még egyáltalán. Sokan vannak előttem, és csak tizenegyig van ügyfélfogadás. Ha nem lesz vízum, akkor úszott a hétvégi munka, pedig jól jönne a pénz.

A biztonsági őr, kopaszodó, pocakos fickó, peckesen sétálgat mellettünk fel-alá, kezét a gumibotján tartja. A sorbanállók itt-ott feltartják, kérdezik. Ő meg fontoskodva, leereszkedően válaszol. Jó fejnek akar látszani, segítene is, ha tudna, de a szabály az szabály.
– Te mit akarsz itt? – hallom a hangját a hátam mögött. Meglepetten fordulok meg. Úgy tűnik, hozzám beszél.
– Vízumot szeretnék! – vonom meg a vállam. Meg sem próbálok udvarias lenni, a fickó kifejezetten idegesít.
– Milyen vízumot?
Megáll mellettem csipőre tett kézzel, és pimaszul méreget.
– Turista vízumot.
– Ebben a szoknyában? Az országunkban nem lehet miniszoknyát hordani, azt tudod, ugye?
– Akkor majd lecserélem hosszúra – vonom meg a vállam. Nem értem, mit problémázik ezen.
– Erre gyere! – int pimasz vigyorral az oldalsó, alagsori ajtó felé.
Tétovázom. Nem értem, miért hív be soron kívül.
– Mi van, hát nem akarsz sorra kerülni? Mindjárt zárunk!
– De igen – adom meg magam, és elindulok utána lefelé a lépcsőn.

Automatikusan görcsbe rándul a gyomrom, ahogy belépek a félhomályos, levegőtlen, zsúfolt pincehelyiségbe. Tömeg van, tolakodás, ugyanúgy, mint kint, csak itt nincs levegő, és fény is alig. A nyomtatvány, amit a biztonsági őr a kezembe ad, hosszú és bonyolult. A zárásig hátralévő tíz percben nem fogom tudni kitölteni. Felnézek, mint egy szerencsejátékos, aki mindent egy lapra tesz fel, de még nem tudja, melyikre tegye, és akkor veszem észre a keskeny ablak mellett álldogáló, egyenruhás hivatalnokot. Odalépek hozzá, más lehetőségem nincs.
– Jó napot, tudna segíteni? Nem tudom kitölteni ezt a papírt!
Tetőtől-talpig végigmér.
– Asszonyom, nálunk a törvény tiltja a rövid szoknyát! – mondja jó hangosan. A pincében mindenki minket néz.
–Elnézést, akkor majd legközelebb hosszút veszek.
– Sajnos már most el kell indítanunk a vizsgálatot. A törvényeink egészen szigorúak a nők ruházatát illetően.
– Viccel? Még itthon vagyok, és nálunk nem tilos a miniszoknya! – méltatlankodom.
– Téved, hölgyem! A követség a mi országunk fennhatósága alá tartozik.
– Jól van, akkor máris megyek, viszlát!

Hátat fordítok neki, a kijáratot keresem. Elegem van ezekből az alattomos, képmutató pasikból, inkább ússzon a meló. Hanem akkor megszólal valami sziréna, egészen fülsiketítő hangja van, és elkezd becsukódni a bejárati ajtó. Megpróbálok kisurranni, mielőtt becsukódik, de a hivatalnok elkapja a karomat.
– Jöjjön csak velem! És adja ide a ridiküljét!

A másik kezét a fegyverén tartja, hát odaadom a táskám és követem. A biztonsági őr mögöttünk jön. A szomszéd szobába visz, ahol csak egy asztal van, meg egy szék. Leül az asztal mögé.
– Vegye le a szoknyáját! – szól rám hivatalos hangon.
– Ezt most hogy érti?
– Le kell mérnünk a szoknya hosszát, hölgyem!
– Nem fogok levetkőzni maguk előtt!
– Akkor levetkőztetjük! – röhög a biztonsági őr, és elkezdi lerángatni a szoknyám.

Úgy döntök, inkább kibújok belőle. Az egyenruhás szó nélkül átveszi, és nájlonzacskóba rakja. Ott állok előttük harisnyatartóban és magassarkúban. Az őr füttyent a hátam mögött:
– Még bugyi sincs a kis kurván!
Megigazítanám a tangám, de illetlennek érzem a mozdulatot.
– Visszakérhetem a táskám? Szeretném felhívni a férjemet.
– Sajnálom, de a táskáját már leltárba vettük!
– Hazudik, egy ilyen nőnek nincsen férje! – kontrázik mögöttem a biztonsági őr.
– Miért akart vízumot kérni?
– Egy hétvégi munkát vállaltam el az országukban – próbálok egészen hivatalos maradni, de a hangom remeg a tehetetlenségtől.
– Milyen munkát?
– Tolmács vagyok, és az országuk nyelvét is beszélem. Búvároknak akartam tolmácsolni.
– Ilyen rövid szoknyákban tolmácsol, alsónemű nélkül?
– Dehogy akart ez tolmácsolni, másféle munkát végez, csak az nálunk tilos – röhög mögöttem a biztonsági őr.
– Mindenféle ruhában tudok tolmácsolni. Hosszú ruhám is van.
Az egyenruhás hidegen néz.
– Úgy döntöttünk, bíróság elé állítjuk. Kövesse a biztonsági őrt!
– A szoknyámat nem kaphatnám vissza?
Rázza a fejét, majd feláll, és kivonul a szoknyámmal. A biztonsági őr a fenekemre csap:
– Indulás!

Sokáig vonulunk, úgy tűnik, egy labirintus ez az épület. Elfárad a lábam a tűsarkúban, szívesen kibújnék belőle, de nem merek. A szobákban hivatalnokok ülnek, leplezetlenül bámulnak, és megjegyzéseket tesznek.

Végül egy terembe érünk, ami egészen tele van. Bíróságnak néz ki, elöl a hosszú asztalnál három férfi ül. Az asztal mögött egy fehér tábla, arra van felszögelve a szoknyám, és alárajzolva, hogy mennyi hiányzik belőle.
– Íme a bűnjel – szólal meg a vádló. – Ez a rongydarab szoknyának nem nevezhető. Egy méter hiányzik a hosszából ahhoz, hogy normális ruhadarab legyen. A vádlott miniszoknyában próbált bejutni az országunkba, hogy felizgassa a férifakat, és megrontsa az erkölcsös családapákat. Mi több, az öltözéke arra utal, hogy szexuális munkát végez. Forduljon csak meg, hadd lássa a bíró, miről beszélek!
A biztonsági őr körbependerít. Az asztalnál ülők felkiáltanak:
– Nincs rajta bugyi!
A tömeg szitkozódni kezd:
– Micsoda fertő! Kövezzük meg!
– Várjatok! – szól közbe a védő. – Jézus felmentette a parázna nőt. Elég lenne bezárni egy időre, míg jobb belátásra tér.
– Zárjuk be! – kiáltják egyhangúan a teremben.

A bíró int, a biztonsági őr kilökdös a teremből. A férfiak füttyögnek utánam, a nők szitkozódnak, van aki leköp.

Sokáig keringünk a folyósón, végül egy ablaktalan kis cellába érünk. Csak egy ágy van bent, más semmi. Fáradtan rogyok le, nem tudom, hány óra lehet.

Az őr kikémlel a folyósóra, majd visszalép, és gondosan bezárja az ajtót belülről.
– Na hadd lám, mit tudsz! – veti oda nekem, azzal leveszi a nadrágszíját, és kigombolja a nadrágját.