Rózsaolaj

Karolina szórakozottan sodródott a tömeggel. Félig gondolataiba merülve, céltalanul nézelődött, néha megállt egy-egy stand előtt, és alaposabban végigfuttatta a tekintetét a színes lim-lomokon, poros tárgyakon, kopott porcelánedényeken. A vasárnapi bolhapiac zsongott, duruzsolt a fülébe, elkábította, otthonosan körülölelte őt.

Könyveket látott, és kedve támadt kicsit válogatni közöttük. Ahogy közelebb lépett, a szeme sarkából ismerős tárgyat vett észre a földre terített ponyván: olyan volt, mint egy apró, díszes fa tornyocska, tetején hagymakupolával. Ösztönösen nyúlt érte, lecsavarta a kis kupolát, és beleszagolt a pici fa tokba. Bár az illatszeres fiola hiányzott a tokból, a fa még őrizte a beléivódott rózsaillatot. Az elhagyott kacatok ódon, enyhén penészes szaga is érezhető volt rajta, de kétségtelenül fel lehetett fedezni azt a nehéz virágillatot is, amit Karolina várt.

Egy pillanat alatt a gyermekkorában találta magát.

Ott ült a nagymamája mellett az ebédlőasztalnál, nyolcévesen, és kanalazta az ünnepi levest. A családtagok beszélgettek, ő pedig teljesen elmerült az ízek élvezetében. Ragulevest ettek, tele mindenféle finomsággal. A húsdarabok körül színes zöldségek: narancssárga répák, élénkzöld borsószemek, fehér zellerkockák, halványsárga krumplidarabok és barnás gombaszeletek úszkáltak a sűrű, illatos lében. Miközben kevergette a levesét, felfedezett egy különösen gusztusos falatot: egy gömbölyű, egészben hagyott gombafejet. A létől és a zsírtól fénylett a gomba felülete, és a kis Karolina úgy érezte, kincsre bukkant. Úgy határozott, hogy ezt a falatot a végére hagyja, az élmény betetőzéseként. Próbára teszi önmagát: bebizonyítja, hogy képes arra, amit a felnőttek olyan gyakran kérnek tőle. Hogy ne legyen mohó, ne akarjon mindent azonnal. Hogy tanuljon meg várni.

Büszkeség fogta el az ötlettől. Miközben a tányér peremére kormányozta a fénylő gombafejet, gyorsan körülnézett. De egyedül a nagymamája figyelt fel a kislány kanalának mozdulatára. Karolina látta, hogy a nagymama szeme megvillan, de csak evett tovább, és készült a nagy pillanatra.
- Ezt meg miért hagytad meg? – kérdezte a nagymama, megragadta a falatot, és már rágta is, egyenesen maga elé meredve.

Karolina csak nézte nagymamája mozgó állkapcsát, egyetlen vonallá összepréselt száját, dacos tekintetét. A szemébe könnyek gyűltek, miközben remegő szájjal felelte:
- Azt akartam utoljára megenni.

Egy pillanattal azelőtt szinte már a szájában érezte az étel zamatát, melegségét, puhaságát, most pedig csak üresség maradt a helyén. Kétségbeesve próbálta értelmezni a helyzetet. Most már, utólag, tudta, hogy mit jelentett nagymama pillantása.

Karolina megütközve nézett a nagymamájára. „Te oktattál ki engem arról, hogy csak az állatok veszik el egymástól, amit megkívánnak, egy okos, jól nevelt ember soha? Te szidtál, amiért belekóstoltam a még forró pitébe, vagy amiért egyetlen hajtásra megittam a kakaót?”

Égett az arca. Nem érdekelte már az ebéd, sem a felnőttek beszéde, el akart menni onnan, láthatatlanná válni, vagy legalább az arcukba kiabálni, hogy milyen képmutató, sunyi itt mindenki, de legfőképpen a nagymama, akinek mindenki folyton a kegyeit lesi, de aki szemrebbenés nélkül, egyetlen mozdulattal képes volt elvenni és megenni a legfinomabb falatot az unokája elől. Azért, mert megkívánta tőle!

Szerencsére lassan a végéhez közeledett az ebéd. Megérkezett a desszert, és a kislány végre engedélyt kapott, hogy felkelhessen az asztaltól. Amíg a felnőttek a kávé és a sütemény felett tovább beszélgettek, Karolina csendben belopózott a kisszobába. Tudta, hogy hol keresse azt a meseszép, festett kis fa tornyocskát, amiért már olyan régóta könyörgött nagymamának. Most előkotorta a zsebkendők alól, letekerte a faragott, kis gömbben végződő tetőt, kivette a tokból a fiolát, és az összes rózsaolajat magára kente. Émelyítő volt az illata, lemoshatatlanul tömény. Napokig, hetekig, évekig hurcolta magával.

Most csodálkozva nézett vissza akkori önmagára. Mennyivel jobban ismeri azóta a vágyakozás bonyolultságát, az önfegyelem és a felszabadultság közti vergődés kínját!
- Hölgyem? Most akkor kell magának az a fa vacak, vagy nem? – Karolina összerezzent. Az árus már ki tudja, mióta szólongatta őt.
- Nem, azt hiszem, már nincs szükségem rá – felelte a kezében tartott rózsaolajos tokra nézve, és lassan visszarakta az ócskaságok közé.

Érezte, hogy a torkában valami régi-régi görcs oldódik. Megfordult, és elindult hazafelé, orrában a megbékélés enyhén dohos rózsaillatával.