Szülői értekezlet

Hangtalanul nyílt ki a kapu. Iskolás koromban olyan hangosan nyikorgott, hogy borsódzott tőle a hátam. Reggelente inkább megvártam, hogy valaki kinyissa, közben befogtam a fülem, aztán gyorsan besurrantam. A beugróban még ott állt a pad, átfestve, de nem vagyok ebben biztos, nem emlékszem pontosan az eredeti színére. Csak az érzésre, milyen volt rajta ülni, várni egészen estig a lányra, hiába. Ma nem vártam rá, de eljött, ezek szerint a gyerekeink egy osztályba fognak járni. A hosszú bejáró is más lett azóta, új aszfaltot kapott, kétoldalt virágágyással, ez a mi időnkben nem lett volna ilyen szép, hamar letapostuk volna fogócskázás közben.

Más szülők is a főépület felé tartottak, egyik apuka nyakán sál, pedig igazán meleg szeptember eleji délutánunk volt. Lehet, hogy valami művészféle, gondoltam. Lopott pillantásokkal fürkésztük egymást a maszkok fölött, gyűjtöttük az első benyomásokat, amíg udvarias előre engedések után lépkedtünk felfelé a lépcsőházban. Finom anyagból készült sál volt, hasonló ahhoz, amit nyolcadik születésnapomra kaptam és néhány nap alatt elvesztettem itt, az iskolában, és sosem került elő. Ahogy elhaladtam a gondnoki iroda és a talált tárgyak feliratú ajtó mellett, egy pillanatra eszembe jutott, hogy benézhetnék, hátha. Maszkban minden tekintet barátságosabb. Az első szülői értekezletet mindenképpen személyesen akarták megtartani, aztán lehet, hogy hónapokig nem is találkozunk. A járványhelyzet függvénye, azt mondták.

A következő lépcsőfordulóban azt a korlátot fogom meg, amibe kergetőzés közben anno beütöttem a fejem. Eléggé megijedt mindenki, a napközis tanár sietett velem a balesetire, ahol összevarrták a sebet. Nagyon kellemetlen volt a helyzet, a szüleim még mérgesebbek voltak, mint a sál miatt. Legalább magamra próbáljak meg vigyázni, ha a cuccaimra nem tudok, korholtak. Egy vörös foltot látok meg a korláton, de hát az nem lehet, húsz éve volt, azóta többször átfesthették, meg amúgy sem vérzett a fejem ennyire. Erre lesz az első bé osztály szülői értekezlete, kérdezi egy fiatal anyuka mögöttem hirtelen, megijeszt. Nem ő az, akire a padon vártam. Én is fiatal vagyok, hirtelen mindenki nagyon fiatalnak tűnik körülöttem. Pár másodpercet várok a válasszal, összeszedem magam, bólintok és az emeleti folyosó felé mutatok. Leizzadok, kevés a levegő ebben a papírmaszkban, meg olyan volt ez a helyzet, mint egy villámkérdés a felelés végén. A gyerekeket nem kell félteni állítólag, rájuk nem veszélyes a vírus. Elindulok az anyuka után a folyosón, szűk farmer van rajta, combközépig lóg a kezéből egy irat. Ekkor ugrik be, hogy a többi szülő kezében is volt valami papír. A torkomba gombóc ugrik, lehet, hogy nem készültem? Az osztályterem ajtajában megállok, benézek, az osztályfőnök a táblánál áll, int a fejével, hirtelen nem tudom, hogy a terembe invitál vagy a táblához szeretne kihívni. Körülnézek, hátha nem is rám néz, de csak én állok az ajtóban. Sokan ülnek már bent, mindenki előtt a padon kitöltött nyilatkozat, most már eszembe jut, mondta a feleségem, hogy azt feltétlenül hozzam el.

Visszalépek az ajtóból a folyosóra, a falnak dőlve gondolkozom mit tegyek most, az az érzésem, hogy meg fogok bukni. Segélykérőn nézek fel a mennyezetre, ugyanazok a boltívek, mint több évtizeddel ezelőtt, de mintha folyamatosan távolodnának tőlem. A tanítónő hirtelen kilép az ajtón, meglep, remegnek a lábaim. Fiam, mit csinálsz te itt, apukád nem jön a szülői értekezletre? – kérdezi. Nyilván nem látja a maszktól a szakállamat, bár most úgy érzem, hogy nincs is szőrzet az arcomon.

Futni kezdek, le a lépcsőn, ki az udvarra, rátaposok a virágágyra, meglátom a beugróban a padot. Talán le kellene ülnöm, meg kellene várnom a lányt, aki még fent van az osztályban. Ő készült, elhozta a nyilatkozatot. Nem vonz most a biztos kudarc megnyugtató érzése, csak ki szeretnék érni gyorsan az utcára, hogy végre levegőhöz jussak. Ahogy veszem le a maszkot, az iskola kapuja fülsiketítő csikorgással csukódik be mögöttem.