A bejárat melletti Medusa
(Nagy László Dióverés című verséhez)
A verandáról pillant végig a birtokon a nyárvégi napsütésben. Felnéz a ház mellett álló diófára. Vele egyidős, akkor ültették, amikor született. Minden mozdulatlan, szemével fürkészően keres valamit, ami más, mint a nem mozdulás. Hirtelen egy madár reppen föl és egy ág susogva lengeni kezd.
Elsuhogott az a füttyös sárgarigó délre. A férfi megvárja, amíg megszűnik a mozgás, majd határozottan megfordul, és a konyhába siet. Nem tudja, miért nézte annyira azt a fát. Valamiért nézte a fát, tudja. Minden délután iszik egy kávét, csak ezt az egyet egész nap, pontosan nyolc másodpercig folyatja a kávéfőzőből. Aznap tíznél, sőt már majdnem tizenegynél tart a számolásban, amikor lekapcsolja a gépet. Az ital még nagyon forró, fölé hajol. A tetején lévő krém feszengve megválik néhány buboréktól. Nem gondolja végig, hogy mivé válik a buborék, miután megszűnik létezni. Bemegy a szobába és kihozza a szekrényből a dísztőrt. Szaporább kopogás, csörgés támad, ha jön az ember.
A birodalmi fegyvert még nagyapja kapta egy ellentengernagytól férfias helytállásáért. Később az apjáé lett, amikor az ezredesként tért vissza a második világháborúból. Ő pedig tisztté avatása óta keresi az alkalmat, amikor továbbadhatja fiának. Hét éve találkoztak utoljára. A neje utána azt mondta, hogy túl szigorú volt vele, majd néhány nap múlva meghalt.
Fagyban és nagy havazásban meg kell maradnunk jónak.
Kávézás után kinyitja a vendégszobát, szélesre tárja az ablakokat. Sem a vastag port, sem az emlékeket nem szellőztette még ki. Eszébe jut, hogy évek óta alig szólalt meg. Vagy megszólalt, de nem hallotta senki. Vagy meghallották, de akkor meg nem azt mondta, amit igazán szeretett volna. Mint a fiának legutóbb. Ma végre újra beszélhetnek. Estére megérkezik, taxi hozza majd a pályaudvarról a birtokra. Leveszi a polcról az albumot, amibe gyűjti a fiáról megjelent újságcikkeket. Az egyiknél elidőzik kicsit, aztán visszateszi a helyére, olyan magasra, hogy ha felnéz, látja ugyan, de elérni csak úgy tudja, ha nyújtózik érte. Körbe sétálja a birtokot, mint minden délután. Elballag az akácok mellett, mézga csillan meg törzsükön. Visszafelé megáll a családi kripta előtt. Nem feltűnő építmény, fehér falak, alacsony belmagasság, fa ajtó. A bejárat mellett egy Medusa szobor. Senki nem tudja pontosan, hogyan került oda, állítólag annak idején a rokonság egy nőtagja rendelte meg. Érdekes családi legenda, hogy a férfiak többsége a szobor közelében halt meg.
Még mindig a halál jár a fejében, amikor a házban csörög a telefon, a fiú az. Nem szállt fel a vonatra, a helyzetre való tekintettel mostanában nem is jön, de az ünnepekre ígéri, hogy ideutazik. Majd bepótolják, mondja. Kiül a verandára. Elképzeli, hogy ott van a fia, még oda is néz, ahol ülne. A bordái mögött nyilallás, már a szívével is képzeli. Meg akar szólalni, el akarja mondani, amit tervezett. Túl száraz a torka ahhoz, hogy beszéljen. Töltene egy kis bort mindkettőjüknek, majd bemenne a konyhába a tőrért. Kifelé jövet felpillantana a polcra, magasra, ahol az albumot tartja a cikkekkel, aztán mosolyogva és ünnepélyesen letenné az asztalra a tőrt. A fiú elé. Így történne. A falakra lecsapódik a pára, salétromossá téve a fehér festéket. Most már van arra ideje, hogy megszámolja az ereket a falon. Magában számolja ezt is, tovább jut, mint kávéfőzéskor. Arra gondol, mit nem hozott még el a taxi. Felnéz a diófára, ami teljesen mozdulatlan, mintha kővé vált volna, pedig körülötte mozog minden.
Áll a diófa, és érett kincsei válnak tőle. Az akácok is hajlonganak. Fog egy széket, elsétál a kriptáig és leül. Mintha várna valamire, miközben a kertet beborítja a szürke alkonyat. Talán most megszólal. Minek szólalna meg? Mi lesz a csendbuborék helyén, ha kipukkad? Medusát nézi és becsukja a szemét. Erősödik a szél. Azt képzeli, hogy ő a diófa. S lomb zöldül újra a füttyös sárgarigónak.