Élő adás

Minden hirtelen, mondhatni váratlanul történt. Pont, amikor megérkezett a találkozóhelyre. A tópartra kis földút vezetett, az erdőn keresztül. Úgy látta, ő az első. Leállította a motort, kicsatolta a biztonsági övet, kiszállt. Engedte, hogy a friss, zöld illatú levegő betöltse a tüdejét, a látvány az agyát. Ekkor dörrent az első lövés, majd utána egyből még kettő. A fájdalom csak pár pillanatig tartott, bár az élmény eléggé intenzív, mindent elsöprő volt. Mint öreg szék, az elhízott Fred nagypapa alatt, úgy csuklott össze, puffant a piros foltokkal tarkított fűbe. Vége, ennyi volt.

John kinyitja a szemét. Sehol a kis tó, sehol a kocsi. Egy szobában fekszik valami felettébb kényelmetlen ágyon. A fehér falakon sehol egy kép, egy ablak, a szobában sehol egy bútor, csak egy ajtó próbál beolvadni a nagy fehérségbe. Lámpát se látni – vajon honnan jön a fény? Felül, kicsit fáj a feje, enyhén szédül. Próbálja kitalálni, mi történt, hol van, de semmi értelmes nem jut az eszébe. Pár perc eredménytelen fejtörés után feláll, az ajtó felé veszi az irányt. Kicsit remeg a keze ahogy a kilincsért nyúl, lehet zárva. De nem, az ajtó hangtalanul nyílik. John kilép egy hosszú folyosóra. Egyik irányban se látni a végét, de jobbra a távolból fény látszik, hát arra indul. Kétoldalt ajtókat lát, rajtuk felirat. „Rendező”, áll az elsőn. Megpróbál benyitni – zárva. A következő az „Irányító”, ez is zárva. A többi ajtóval nem is próbálkozik, érzi, rá máshol várnak. Elér az út végére, az üvegajtó két szárnya hangtalanul siklik oldalra, utat nyitva Johnnak. A túloldalon szakállas fazon ül hófehér asztalnál.

– Üdv John! – szól a férfi, kellemes bariton hangon.
– Ööö, üdv! – hebeg John – maga ismer engem?
– Persze, ki ne ismerné a show egyik sztárját.
– Show? Sztár? Miről beszél? – értetlenkedik John, hangját megemeli, szinte kiabál – és különben is, ki a fene maga és hol vagyok?
– Fantasztikus! – lelkendezik a szakállas – Pont, mint a showban. De persze ezt nem értheti, mindjárt elmagyarázok mindent. Üljön le. Kér inni?
– Igen, valami hideg, erős jól jönne.
– Helyes – mondja a férfi, majd megérinti néhányszor az asztalt. Két pohár emelkedik ki az asztallapból, bennük aranyló folyadék jégkockákkal.
– Ez jó lesz?
– Tökéletes – feleli John, miközben mohón nyúl az egyikért. Belekortyol. Alkohol fut végig a torkán, kellemesen égeti belsejét, simogatja lelkét.
– Nagyszerű – örvendezik a szakállas, majd maga is iszik egy kortyot a másik pohárból – akkor, most már talán nyugodtabban folytathatjuk.
– Igen, persze, köszönöm.
– Kezdjük az elején. A nevem Peter. Én vagyok itt a – pillanatra úgy tesz, mint aki elgondolkozik – mondjuk azt, hogy a portás. Fogadom az újonnan érkezőket.
– Jó, jó, de hol vagyunk? – kérdi izgatottan John.
– Türelem barátom, türelem. Ott tartottam, hogy fogadom az érkezőket, hogy aztán végső állomáshelyükre küldjem őket. Szóval, nevezhetjük ezt a helyet, mondjuk elosztónak.
– Elosztó – ízlelgette John a hallottakat.
– Igen. Az eddigi szereplésed alapján kell kitalálnom, hova is kerülj.
– Úgy érted, ha jó voltam, jó helyre kerülök, ha rossz, akkor meg jön az örök tűz?
– Paradicsom, pokol – mosolyodik el Peter –, tudom, ti csak ilyen dolgokban tudtok gondolkozni. Ez persze nem csoda, így lettetek programozva.
– Programozva? Na, most tényleg nem értek semmit.
– Igen. A fejetekben van egy chip. Nem látható, érzékelhető, mérhető, de ott van. Mindenkibe telepítünk egy alap programot, amit bővítünk bizonyos karakterisztikákkal, erősségekkel, gyengeségekkel, különböző tulajdonságokkal. A kombinációs lehetőségek határa a csillagoség.
– Francokat! – kiállt fel John dühösen – Mi nem robotok, bábuk vagyunk! Mindenki a saját életét éli.
– Így érzitek. Sőt bizonyos értelemben így is van. Azt akarjuk, hogy a műsor izgalmas legyen, ezért a programozás lehetővé tesz némi véletlenszerű döntést, nevezd akaratnak. De ez csak adott határon belül működik. Persze a határokat könnyedén tudjuk módosítani, tágítani, szűkíteni, a szereplő teljesítménye alapján. Ha valaki jól kihasználja a minimális döntési lehetőségeit, akkor annak növeljük a játszóterét, hogy izgalmasabb legyen a műsor.
– Miről beszélsz? – kérdezi John értetlenül – Programozás, műsor, szereplő?
– Bocsánat, talán nem voltam eléggé egyértelmű – feleli Peter, majd kicsit elhallgat.

John egyre idegesebben, feszengve ül a széken, mire a szakállas „portás” ujjaival ismét játszik kicsit az asztalon, újabb két pohár jelenik meg. Peter már nyúl is az egyikért, beleiszik, aztán mikor megszólalna, hang hallatszik valahonnan:

– Kész vagy már? Meddig kell a tagra várnom?
– Pillanat, mindjárt viheted – mondja Peter, majd ismét Johnra néz –, csak még pár perc.
– Oké, annyit még tudok várni – szól a titokzatos hang –, de aztán indulnom kell.
– Ez meg ki? – kérdi John, miután ő is lenyelt egy kortyot az aranyló folyadékból.
– Nevezzük a futárnak – felel Peter – ő az, aki helyedre visz majd téged.
– Jó, mindegy, szóval, mi ez a műsor meg egyéb zagyvaság?
– Szerintem eléggé egyértelmű. Ti egy hatalmas tévéshownak vagytok a szereplői. A stúdió hozott létre titeket, a világotokat. A cél, hogy minden előfizető kedve szerint bámulhassa a mindennapjaitokat. Persze ne hidd, hogy csak egy ilyen világ van. Több tucat közül választhatnak. Vannak olyanok, mint a tiéd, ahol csak egy fajt szerepeltetünk, de a változatosságot kedvelőknek vannak komplexebb helyek, több bolygóval, több fajjal. Mindegyik mögött külön csapat dolgozik, tervezők, programozók, rendezők, pont úgy, ahogy nálatok egy filmstúdióban. Ez a legnagyobb üzlet az univerzumban, a stúdió vezetőé minden hatalom. Mondhatnám, ő Isten.
– Ez valami vicc? Kandikamera? – John egyre dühösebb, nem érti mi történik, bár talán legbelül azonban érzi, ez a valóság, a szakállas fazon igazat mond.
– Nem vicc. Kandikamera? Az igen.
– És akkor most mi van? Mi történt velem?
– Lelőttek, meghaltál. Mármint a showban. Az ellenlábasaid. Azt ugye nem felejtetted el, hogy ki voltál odalent.
– A főnök – felelt John elgondolkodva.
– Igen, négy szervezetet is irányítottál, amelyek mozgatták az egész országot. Nem csoda, hogy sokan gyűlöltek. Emberek százai, ha nem ezrei köszönhették a te döntéseidnek a halálukat.
– Igen, az én döntéseimnek! – feleli némi büszkeséggel John.
– Persze, de az alapot mi ültettük beléd. A lehetőséget, a képességet mi programoztuk a chipedbe. De azt meg kell hagyni, ügyesen használtad döntési szabadságodat, így egyre nagyobb teret adtunk neked. De az ellenfeleid között is vannak ügyes szereplők, akiknek szintén szabadabb kezet adtunk. Így sokkal izgalmasabb lett a műsor.
– Mi lesz velem? – vág közbe John.
– A fővárosba kerülsz.
– Minek?
– Ahogy mondtam, sikeres szereplő voltál, a nézők imádnak, valamiért a hozzád hasonló gonoszokat, izgalmas figurákat kedvelik. A jó szürke. A rossz színes. Szóval a fővárosba kerülsz, kapsz egy gyönyörű lakást, mindent, ami a jóléthez kell. Persze a dolognak itt még nincs vége, továbbra is szerepelned kell.
– Itt is főnök leszek? – kérdi John tágra nyílt szemmel.
– Nem, dehogy – nevet Peter –, annak a szerepnek vége. Beszélgetőműsorokban fogsz szerepelni, a korábbi életedről fogsz beszélni. És ha jól csinálod, akár még műsorvezető is lehetsz.
– Fantasztikus – feleli John, némi szarkazmussal hangjában.
– Elhiheted, élvezni fogod.
– És a chip?
– Jólétet említettem, nem szabadságot. A chip ott marad benned. Tudod, biztos, ami biztos.