Játszótéren

A napnak ebben az órájában mindig üres a bekerített kis játszótér a patak mellett.

A középkorú házaspár most itt szakítja meg ebéd utáni egészségügyi sétáját. Elhelyezkednek az egyik padon, szemben a hintával.

– Szóval, tévedsz, egyáltalán nem kívánom tőled, hogy ne menj el. Csak azt kérdeztem, hogy ennyi év után mi mondanivalótok lehet egymás számára – mondja az asszony.
– De hát egy szóval sem mondtam, hogy miatta akarok elmenni. Lehet, hogy ott sem lesz.
– Mégis el akarsz menni.
– Mindenki elmegy. Aki tud. Aki él még egyáltalán.
– Miért ne élne? Nem vagytok még olyan öregek. Azt mondtad, van akinek csak nemrég született gyereke. Persze a felesége nyilván fiatalabb.
– Azt nem tudom.

A játszótérre ekkor belép egy anya, karján kétéves kislánnyal. Egyenesen a hinta felé tart, egy pillanatra csodálkozva megáll a pad előtt, bólint a párnak, majd berakja a kislányt az ülésbe és óvatosan lökni kezdi.

– Szép kislány – mondja a férfi.
– Igen. Hasonlít Lizára.
– Ugyan! Liza 12 éves!
– De ennyi volt, amikor először láttam.
– Körülbelül.
– Pontosan. Ez a gyerek is két éves.
– Talán igen.

A kislány most a házaspár felé fordul, és rámosolyog a férfira.

– Neki is van gyereke, igaz? – kérdezi az asszony.
– Kinek?
– Hát az Évának. Talán már unokája is.
– Igen, talán.
– Mit talán? A gyerek, vagy az unoka?

A férfi nem válaszol, a kislányt nézi. Az asszony a mobilján pötyögő anyát nézi.

– A telefonját matatja, ahelyett, hogy a gyerekkel foglalkozna. Miért nem a gyerekre figyel? Akkor minek hozta ide?

A férfi alig látható mozdulattal, hogy az asszony ne lássa, integet a kislánynak, az visszainteget neki.

– Mindenki a párja nélkül megy? – kérdezi az asszony.
– Azt hiszem, igen. Így kérték. Kivéve, akik már akkor párban voltak és nem mentek szét.
– Mint ti. Akkor ő is egyedül lesz. Vagy mégsem.
– Ha eljön.
– Nem biztos?
– Nem tudom.
– Hát nem jelezte?
– Nekem nem. Nem levelezünk.

Az anya felemeli a fejét a telefonjából, majd a kislány tekintetét követve a házaspár felé néz. Az asszonyra mosolyog. Az nem viszonozza.

– Hány gyereke van? – kérdezi az asszony.
– Évának? Azt hiszem, három.
– Mint neked. Kettőtöknek összesen hat. Ez már valami.

Az anya löki a kislányt, közben integet neki, amikor távolodik.

– Csak nekem nincs – mondja az asszony.
– Ne kezdd!
– Nem kezdek semmit.
– Ha akarod, nem megyek el.
– Dehogynem. Menjél csak!
– Mindegy. Úgyis én vagyok most a soros. Nem akarom rád hagyni Lizát.
– Mert eddig nem hagytad rám?
– Mindig megkérdeztelek.
– És mit mondtam volna? Vidd innen a más gyerekét?
– Hát… Mondtál ilyesmit.
– Soha semmi ilyet nem mondtam!
– Jól van, jól van. Talán nem így.

Az anya kivesz a kislányt a hintából, de a gyerek szandálja beakad, a kislány sírni kezd. A férfi feláll, odasiet, kiszabadítja a kislány lábát, megsimogatja a fejét és rámosolyog az anyára. Mire visszafordul, a felesége kint van az utcán, a kiskapu zárját akasztja éppen vissza.

– Te csak maradj – szól oda a férjének. – Előremegyek és teszek fel kávét. Nincs lefőzve.