Éjszakai séta

Nyirkos, hideg éjszaka van. A falnak fordulva próbálok aludni. A bátyám még égeti a kislámpát. Mindig ezt csinálja. A fejemre húzom a takarót. Zavar a fény. Addig nem tud elaludni, amíg Liza haza nem ér. Liza egyre később jár haza. Én nem aggódom miatta. A nővérünk már nagylány. Fiúzik. A bátyám ezt nem bírja elviselni. Már szinte alszom, amikor lapátkezét a vállamon érzem.

– Valami nincs rendben – mondja. – Lizának már rég itthon kellene lennie. Hajnali egy is elmúlt. Kelletlenül ülök fel az ágyban.
– Liza az új fiújával van. Nyugodj meg. Az a Dezső rendes gyerek.

A bátyám feláll és járkálni kezd a szobában. Néha beletúr a hajába. Azt mindig olyankor csinálja, ha ideges. Most nagyon ideges. Rengeteg sok fekete haja van.

– Annak a Dezsőnek a szeme se áll jól. Tudod, hogy volt már az az ügye. A rendőrséggel.
– Az régen volt. Nyugodj meg és próbálj aludni. Liza haza fog jönni. Megígértetted vele. Eddig mindig tartotta a szavát.

De nem tud megnyugodni. Hol visszafekszik az ágyba, hol meg feláll. Aztán rágyújt és a kabátjáért nyúl.

– Elmegyek a Dezsőhöz – mondja. – Biztosan bántja Lizát.
– Miért bántaná? Hiszen szereti. Királylánynak hívja.
– Te nem láttad azt, amit én. A foltokat.

Nem tudom, miről beszél.

– Jössz, vagy maradsz? – kérdezi.

Kelletlenül bújok bele a csizmámba, a kabátot úgy ahogy van a pizsamámra húzom. A sálat, amit a bátyám felém dob gyorsan a nyakam köré tekerem. Lenyomja a kislámpát. Lábujjhegyen lopózunk ki a házból. Otthagyjuk hármunk üres ágyát.

Fázom. Némán lépkedünk egymás mellett. Az árnyékunk a házak falára vetül. Az övé óriási, az enyém kicsi.

A Dezső a falu szélén lakik. Messzire kell menni. Alig tudok lépést tartani a testvéremmel, olyan határozottan lépked. Egyre sűrűbb a feketeség. Az utcalámpák fénye alig világít. A házak ablakai sötétek. Mindenki alszik, vagy úgy tesz. Nem félek, de mégis. Nem szeretek a falu széle felé menni. Egyre ritkábban követik egymást a házak, egyre közelebb vagyunk a falu határához. A környékbeli gyerekek szerint ott történtek a rossz dolgok. Az utolsó házon túl. De mi csak az utolsó házig megyünk.

Összébb húzom a kabátomat.

Már a Dezsőék utcájában vagyunk.

– Szerintem hagynunk kéne. Lehet, hogy elaludtak.
– Akkor felébresztjük őket és hazavisszük Lizát. A saját ágyába.

A ház egy parasztház, piszkos portával. Odabent pislákol a fény. A kapu résnyire nyitva van, valószínűleg hanyagságból. A kertet csak egy ócska drótkerítés választja el az erdőtől. Hozzálapulunk.

Rá lehet látni az ablakra és a benti dolgok körvonalára. Először csak a tárgyakat látom. A nadrágot a széktámlán, az egyszemélyes ágyat, az asztalon heverő vadászpuskát. Aztán a nővérem falhoz szorított testét, és a szájára tapasztott óriási tenyeret. Meztelen. A Dezső mozog rajta. A bátyám megfeszül mellettem. A következő pillanatban már át is töri az ajtót. Letépi Dezsőt Lizáról és a földre rántja. Dezső keze még a fegyver után nyúl, de nem elég gyors. A bátyám a mellkasán térdel. A puskát keresztben fogja a két kezében. Dezső ordít és hörög. Befogom a fülem és leguggolok. A bátyám a puska csövét addig nyomja a Dezső nyakához amíg az arca elkékül.

Többé már nem mozdul meg.