A madárlátta férfi

Visszatért,
véget ért ismét a vándorútja,
itt van újra a morzsáit tékozló.

Minden útjára török magamból
egy fabatkát, vagy ő tör kicsit,
olykor nagyobbacskát, elemózsia
gyanánt, el is fogyasztja szépen
ismételt kóborlásain.

Majd más köntösben, más fegyverben,
más álarcban és más vértben, de
visszahozza önMagát hozzám, és én
egyre kisebbre tárt karokkal fogadom,
gyanítva, hogy őt rejti az álruha,
a madárlátta férfit,
aki minden egyes útjával öregszik,
most már épp apámmal egyidős, ó igen,
régi ismerős, így hát mégis kitárom ajtómat,
szívemet és karomat, jöjjön beljebb,
pihenjen meg nálam.

Marad is, ideig-
óráig, elmeséli rettentő történeteit,
hogy vívott meg a hétfejű sárkánnyal,
de hogy a démonjaival mi az ábra, arról
bezzeg sosem szól a fáma.
Elmondja, hogy övé a három királyság,
ha gondolom és úgy adódik, térjek be,
kényelembe viszont ne helyezkedjek,
mert már indul is tovább.
Sietős a dolga.

És íme, igen, itt van ő újra,
kedves az arca és kedves a mosolya,
a nagy-nagy bolyongásba belefáradt,
ilyen, ha az ember csak fut és fut
meg nem állva, gyere Madárlátta.
Pihenj.
Pihenj és maradj.

Nem jó folyton úton lenni,
a megnyugvást meg nem lelni.

Mióta az eszemet tudom, átmeneti
szállásadód vagyok, míg te közben
cseréled alakod, mesterséged és címered,
sem az elszakadást, sem a maradást
nem mered, se szívleled, és most ismét:

fejedet az ölembe hajtod, szemeid,
melyek túl sokat láttak, lassan behúnyod,
elcsendesedsz, tudva, hogy ez az öl
a te otthonod miből mégis rendre
kiveted magad.

Gyere, ezúttal maradj.

Szavaim gyolcsával bekötözöm sebeid,
testemből édes nektárt fakasztva oltom
szomjad, lelkem táptalajából ontom
kifogyhatatlan táplálékodat.

Mióta az eszemet tudom,
hiányzol;
az egyre szűkülő ajtórés mögül
lesek utánad és várom jöttödet. Volt,
hogy szaladtam mögötted lóhalálában,
a poros úton, majd’ kilehelve lelkemet,
még sziluetted fel nem oldódott végleg
a végtelen horizont-semmiben,

majd, az emlékeimben.

Futni utánad többé már nem fogok,
feladtam ugyanis a hiábavalósággal vívott
lehetetlen harcot, de a bennem élő gyermek
még mindig hangos, ráncos arcod mögött
gyermek tenmagad sem hallgat,
szemeimmel hallom minden szavát, melyek
túlkiáltják az általad jól begyakorolt frázisokat,
miket a vak botfülűeknek szánsz.

Mondd csak, ha a gyermekek mind őszinték
és naivak, kérhetem-e, Madárlátta,
a benned lévő bölcs tudatlant,
hogy bírjon téged belátásra,
bírjon téged maradásra,
remélve, hogy ezúttal,
rajtam kívül,
végre,
te is meghallod szavait.