Vasárnapi ebéd, menü, meglepetés

 

Telefoncsengésre ébred. – Ki lehet az, ilyen korán? – dünnyögi, álmosan nyúlva a telefonért.
– Szia, kislányom! Ébren vagy már? Ilyen nagy nap alkalmából, korán kell kelni! Az első ebéd, amit te, egyedül csinálsz. Mondhatjuk lakásavatónak is!
– „Mondjuk, de az már este megvolt! Szarul sikerült, az biztos! – gondolja, elnyomva egy ásítást – Összevesztünk Péterrel.”
– Ne izgulj, Katikám! Hiszen, csak egy ebédről van szó. Igaz, apád, már nagyon várta, ezt a meghívást. Mindenkinek elújságolta, hogy a lánya, meghívta vasárnapi ebédre. Tudod, hogy neki, milyen fontosak a vasárnapi ebédek? Emlékszel, mikor gyerekek voltatok…
– Anya, kérlek, ne most!
– Rendben van, kislányom. Nagyon izgulsz. Ne izgasd magad, Katikám! Remélem, tudod, hogy apád és én, mi, nem vendégek vagyunk nálad. Vendégként, csak a főnöködre kell gondolnod! Nagyon jó, hogy meghívtad a főnöködet! Nórikát is hívtad?
– Nem, nem hívtam Nórikát! Haragszom rá! Biztos, hogy nem fogom ebédre hívogatni! Azok után, ahogy a tegnapi találkozáskor viselkedett. Lejáratott a barátom előtt. Szerinte vicces volt, amikor, a bemutatkozásnál, mosolyogva, közölte, hogy ő, Gábor, a Kata régi barátja. Most pedig az én barátom. Tudod, minálunk ez így szokás. „Meg is lett az eredménye! Péterrel, összevesztünk.”
– Jól van kislányom, de mégis csak… Ő a húgod! Ismered. Sosem volt egyszerű eset! Mindig ilyen volt és valószínű, hogy ilyen is marad! Ne felejtsd el, te vagy az idősebb! Szüksége van rád! Azt sem felejtsd el, hogy te már milyen sok mindent kaptál tőlünk! Például, itt van ez a lakás. Tudod, amikor még kicsik voltatok…
– Anya, kértelek már, ne most nosztalgiáz! Nyugodj meg, nem fogom elfelejteni a segítségeteket! Vissza fogom fizetni nektek a kölcsönt! – a lábát kidugva a paplan alól nagyot nyújtózkodik.
– Nem azért mondtam, csak Nórika miatt. Érthető, hogy most kicsit féltékeny.
– Mikor nem volt az? Mindig féltékeny volt és szerintem az is marad! Ilyen a természete, szegénynek.
– Ne beszélj így róla, nem szeretem hallani! Ne veszekedjetek állandóan! Emlékszel, mikor még kicsik voltatok…
– Nem, nem emlékszem! Semmire nem emlékszem, abból, amikor még kicsik voltunk! Anya, nem hallod, amit mondok? Újra és újra kérlek, ne most emlegesd a múltat! Nincs most erre idő!
– Jól van Katikám! Értelek én. Izgulsz az ebéd miatt. Nem baj, majd legközelebb Nórikát is meghívod! A barátod is ott lesz az ebéden?
– Nem, nem, hívtam! Őt sem hívtam!
– De, hát azt mondtad, ővele már komoly a kapcsolatod! Nem baj, majd a következő ebédnél, találkozunk vele is! Apáddal szeretnénk megismerni! Megtudni komolyak-e a szándékai. Tudod, apád elvárásai…
– Persze, ő meg az elvárásai! Te, meg az elvárásaid! Be lehetne végre fejeznetek! Nekem, már, csak a saját elvárásaim számítanak. Elvégre az én életemről van szó!
– Jó, jó! Értem. Ne, idegesítsd fel magad! Azért, vannak dolgok, amiben egyezik apáddal a véleményetek. Például, szerinte is jó, hogy meghívtad a főnöködet. Az új állásod is függhet ettől az ebédtől. A politikában is fehér asztal mellett dőlnek el a világ nagy dolgai. Egy jól sikerült ebéd, már fél siker!
– Anya, anya! Kérlek, lassíts! „Kávé, kávé!”gondolja és kikászálódik az ágyból.
– Ha segítség kell, szólj! Megyek! Csak hívnod kell! Mi lesz a menü! Elárulod?
– Anya, nyugodj le! Semmi baj! Nem kell segítened! Nagylány vagyok már. Sőt! Ideje lenne észrevenned! Felnőtt nő! Hogy mi lesz a menü? A menü? „Mi is lesz a menü…” keresi a választ – Meglepetés lesz! – mondja, és nagyot ásít.
– Csak, nem most keltél fel? Tíz óra van! Délre várod a vendégeket! Már kész kell lenni az ebéd javával! Egyáltalán, kislányom, hozzákezdtél már a főzéshez?
– Tíz óra? Hát persze, hogy… Köszönjünk is el, gyorsan! Sietek! – teszi le a telefont és kirohan a fürdőszobába.

Készülődés közben, magában beszél: – Elfelejtettem! Ma van hatodika. Ebéd! Vasárnapi ebédre hívtam a főnökömet, anyát, apát! Nem volt jó ötlet az esti buli! Péterrel is összevesztünk. Lehet, hogy végleg. Anyám, pedig azt hiszi, hogy, ő, a nagy ő! Gyors öltözés, fésülködés, kis smink. Ok! Szerencsére, ez kész!
– Hű – ha! Baj van! – kiált fel döbbenten, amikor kinyitja a hűtőajtaját – Majdnem üres! A kaját este megettük. Alig van valami használható. Most mit csináljak? Talán Judit, segíteni tud! – jut eszébe a mentő ötlet – Rendszeresen szokott főzni. Kész háziasszony.

Fürgén kilép az ajtón.

 

Becsenget a szomszédba. A kilinccsel megnyitja az ajtót. Nyílik, belép a lakásba.
– Helló barátnőm! Segítened kell! Délre, ebédet kell főznöm! Vendégeim lesznek. Üres a hűtőm. Tudod, a főzés, nem az én műfajom! Hol vagy? Búj már elő! – hadarja végig a mondandóját.
– Judit, nincs itthon. Be kellett mennie a munka helyére – hallatszik egy férfihang a fürdőszobából – Miben segíthetek? Állok rendelkezésére! – lép ki a fürdőszobából, dereka körül egy szál törülközőt viselő, félmeztelen férfi. Katalin, meglepetten nézi, nehezen tud megszólalni.
– Baj, ez nagy baj! Főznie kellene ebédet! Mármint, nekem kell főznöm ebédet! – hebegi zavarában – Most mit csináljak?
– Ha, csak ez a gond megoldjuk! – mosolyog biztatóan a férfi – Felöltözöm és indulhat a főzőcske! – válaszolja természetes hangon.

A lány döbbenten áll. Nem ért semmit. Ki lehet ez a jóképű, kék szemű, tornatanárhoz hasonló férfi? A szíve gyors dobogásba kezd. „Milyen jó lenne, ha…” jelennek meg szemei előtt az erotikus képek, de a fantáziálásnak hamar vége szakad. Pár perc és a férfi farmerben, trikóban, tornacipőben lép elé.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. – nyújtja a kezét – a nevem, Kiss Kristóf, Judit, barátja vagyok. Szakácsként dolgozom, tehát a konyhában is, otthonosan mozgok. Szívesen segítek mindenben, amiben tudok.
– Ön, te vagy Kristóf? Szerintem egyszerűbb, ha tegeződünk. – mondja Katalin.
– Szerintem is . Sokkal egyszerűbb. – érkezik örömmel a válasz.
– Hallottam már rólad, Judit, mondta, hogy jóképű vagy – hallja a saját hangját, és abban a pillanatban érzi, hogy nagyon gáz, amit mondott. „ De, hogy ennyire, jól néz ki, azt nem mondtad, Judit. Jobb dolgot is el tudnék képzelni vele, mint egy ebéd… Hess, képzelet, nem szabad, KATA, ne légy rossz lány!” Teljesen összezavarodva, a szégyentől elpirulva, dadog, Katalin – Bocsánat! Butaságot beszélek. Ez nagyszerű! Mármint az, hogy… Ne értsd félre, de nekem, ez most, a legjobb hír, amit hallhatok! Hogy szakács vagy és tudsz segíteni! Ne haragudj, de kissé szétszórt vagyok. Nagy Katalinnak, hívnak és itt lakom a szomszédban. Judittal, jóban vagyunk. Akkor átjösz hozzám? Menjünk, sietni kell! Telik az idő! Mindjárt dél van!
– Délre kell az ebéd? Az bizony már, igencsak közeli időpont! Főzésről szó sem lehet! – mondja ki a döntést, Kristóf.
– De hát, az ebéd, a vendégek… – ijed meg, Katalin.
– Ebéd, az lesz! Nem kell megijedni! Rendelünk! Ennyi az egész. – veszi át az irányítást a férfi – Hányan, kik, hány évesek, nő, férfi, ízlésük? – ilyen és ehhez hasonló kérdések hangzanak el. Gyors ajtózárás és már mennek is a másik lakásba.

Telefon, rendelés, az étel hamar megérkezik. Kristóf a konyhába viszi a dobozokat.
– Mi lesz az ebéd? Lássuk! – ügyesen, gyorsan dolgozik. Látszik, nem először csinálja – Átteszem edényekbe, fűszerezés. Már kész is van a házias koszt. Ne leselkedj! Legyen neked is meglepetés!

Gyorsan, szinte összehangoltan terítenek. Katalinnak, izgulni, Kristófnak, visszamenni a szomszédba, már nem marad ideje.

Csengetnek. A lány az ajtó felé indul. Megáll. Eszébe jut, egyeztetniük kell!
– Nyitok! Azonnal! Itt vagyok, jövök már! – mondja hangosan, majd hangját lehalkítva, Kristóf, felé fordul – Nem beszéltük meg! Ki vagy te? Miért vagy itt? Mit mondjak? Miért vagy nálam?
– Erre, már nincs idő! Rögtönzés! Ez van! – válaszol, szinte suttogva a fiú.

A szülei érkeznek. Belépve, anyja, meglepetten látja, hogy egy férfi is van a szobában.
– Katalin, nem mondtad biztosra, hogy a barátod is itt lesz! Örülök, hogy megismerhetjük! A lányom, sokat mesélt önről. Ugye, Mihály, te is örülsz? Szólj már, te is valamit!
– Én is nagyon örülök. – kapcsolódik a beszélgetésbe, apja – Legalább végre, lesz kivel kártyáznom! Szokott kártyázni, fiatalember?
– Hát nem is tudom! – néz kérdően, Kristóf, Katalinra – Nem erről volt szó! – jelzi, szájmozgással, hang nélkül.
– Mihály, ne hozd zavarba a jövendőbeli vejedet! Inkább, dicsérd meg a lányodat! Minden nagyon szép! Tudtam, mondtam is apádnak, hogy minden rendben lesz, ne aggódjon! Ugye, hogy ezt mondtam, Mihály?
– Igen, ezt mondtad, Etus.
– Nagyon szép a lakás! – sétál körbe a szobában, anyja – Megnézem a konyhát is!
– Ne, ne most, anya! –rémül meg, Katalin, tudva, hogy az ételes dobozok látványától, anyja, azonnal rájön az igazságra, az ebéd rendelve van – Üljünk inkább asztalhoz! Majd később, evés után, megnézitek a lakást!
– Ez a legjobb ötlet, amit ma hallottam! – mondja, apja, leülve az asztalhoz – Késik a főnököd? Ez nem jó jel!
– Ugyan, Mihály! Senki nem kíváncsi a véleményedre! Minden rendben van és rendben is lesz! A nagy lányodat, nem kell félteni, a kicsiről meg, inkább most, ne beszéljünk!

Asztalhoz ülnek.
– Tíz perc még megengedett, de tovább egy pillanatot sem vagyok hajlandó várni! Senkire! Főleg, ha vasárnapi ebédről van szó! Mit fogunk enni lányom?
– Mihály, ne légy modortalan! Bocsássa meg neki, Kristóf! Ő már csak ilyen, ha a hasáról van szó.
– Kezded, Etus? Most fejezd be! Inkább, azt mondjátok meg végre, mit fogunk enni!
– Meglepetés! – néz segélykérően, Katalin, Kristófra.
Csengetnek. Katalin, indul ajtót nyitni. Kristóf, a konyhába siet.
– Jöjjön, már nagyon vártuk! – üdvözli az érkezőt.
– Várnak? Nem kettesben leszünk? Ez aztán a meglepetés!
– Bocsánat! Lehet, hogy elfelejtettem mondani, hogy a szüleim is itt lesznek? – szabadkozik, Katalin – Bemutatom a főnökömet. – mondja és zavarát leplezve, vidáman tessékeli beljebb a férfit.
– Jó napot kívánok! – köszön hangosan, a szobába lépve a középkorú férfi – Majd a holnapi értekezleten dől el, hogy a főnöke leszek-e továbbra is! Dr. Kovács András. – hajol meg illedelmesen – Katalin, kinevezése, még kérdéses. Sok mindentől függ! – mosolyog, majd komoly, halk hangon, kíváncsian kérdezi a lánytól – Húga, Nórika is itt van?
– Foglaljon helyet kedves, András! – mutat a mellette lévő székre, Etus – Nagyon örülünk, hogy megismerhetjük. Sajnos, Nórikát, nem hívta meg, Kata! Pedig most, hogy menyasszony lesz, Katikám, és a munka helyén is minden szépen alakul, nagy öröm ez nekünk. Ilyen örömteli pillanatokban, együtt kellene lenni a családnak! Ugye, Mihály?
– Igen, a húgodat is hívnod kellett volna! – mondja, apja – Nem tudni miért, de olyan szomorú mostanában. Nagyon megváltozott.
– Pedig, amikor pár hónappal ezelőtt, találkoztam vele, nagyon vidám, kedves lány benyomását tette rám. Emlékszik, Katalin, amikor maga beteg volt? Vele, Nórával, küldte be a munkahelyre, az értekezlet miatt fontos, kimutatást. – szólal meg, András, elgondolkozva, olyan hangon, mintha magyarázkodnia kellene valamiért – Akkor ismerkedtünk össze, Nórikával.

Kristóf lép a szobába, kezében a leveses tállal.
– Itt is van a vőlegény. – mutat, Kristófra, Etus – Látod, Mihály, milyen házias?
– Katalin, menyasszony lesz? Vagy már az is? Nem is mondta! – kíváncsian néz a fiúra, majd a feszengő lányra, András.
– Nekünk is meglepetés! Katalin, már csak ilyen! Szereti a meglepetéseket. Igaz, kislányom? A születése is meglepetés volt az apjának. Ugye, Mihály?
– Inkább, hagyjuk ezt a témát, Etus! Végre, már az asztalon van a leves!
– Nem! Nem! Félre értés az egész! – szabadkozik, Katalin – Anya, miért nem tudsz hallgatni kicsit? – fordul, anyja felé mérgesen.
– Nincs jelentősége! – veszi elő telefonját, komoly arccal, András – Elnézést kérek. SMS! Sajnálom! Nem maradhatok! Hív a kötelesség! Nagyon fontos hívást kaptam! Katalin, reggel várom az irodámban! Még egyszer elnézést! – feláll, illedelmesen meghajol, és gyorsan távozik.

Katalinnak arra sem marad ideje, hogy feleszméljen és kikísérje a főnökét.

A társaság tagjai, a váratlan jelenettől meglepetten, szólni sem tudnak.

 

A néma csendet, csengetés, kopogás töri meg.
– Nincs itthon senki? – hallatszik egy férfihang – Katalin, engedj be!

Katalin, mély levegővétellel indul az ajtó felé.
– Gyere be! Nyitva! – szól ki a lány.
– Szép, jó napot mindenkinek! Úgy látom jókor jöttem. Örülök, hogy bemutatkozhatom, Katalin, szüleinek! – lép vidáman a szobába a férfi – Szabó Péter, Kata, barátja – hajol meg a szülők előtt, kézcsókkal és kézfogással kísérve a bemutatkozást – Te ki vagy? – kérdezi, Kristóftól.
– Hogy, hogy ki? Hát ő, Katalin, barátja! Nem értem! Maga, kicsoda? Ez már sok! Menten elájulok! – nyúl homlokához, Etus – Vizet! Hozzatok vizet! Mondj már te is valamit, Mihály!
– Hozzon neki, valaki, vizet! Nekem pedig végre, ebédet! Vasárnapi ebédre jöttem, vagy mi a fene! – követeli az ételt, Mihály.
– Már mindegy! – legyint, felállva az asztaltól, Katalin.
– Mi az, hogy már mindegy? Ki ez a ficsúr? – mutat, Kristófra, Péter.
Kristóf, mérgesen ugrik fel a székről, szorosan, Péter elé lép.
– Mi van, okos fiú! Velem akarsz kikezdeni!

Katalin, a két fiú közé állva választja szét őket.
– Katalin, békülni jöttem! Meg aztán, éhes is vagyok! Elkéstem? Már túl vagytok az evésen? – kérdezi leülve a székre, Péter – Veled meg még számolok, szépfiú! Majd beszélünk! – néz, Kristófra – Van még az ebédből? Vagy megettetek mindent?
– Mindent? Semmit nem ettünk még! Katalin, ehetnénk végre? – fogja kezébe kanalát, mérgesen, Mihály – Szeretném tudni, egyáltalán, ha eszünk végre, mit fogunk enni?

 

– Meglepetés! – a szomszéd, Judit, áll az ajtóban – Na, kit hoztam? Találd ki, Kata! Nórikát, és a barátját! – újságolja örömmel – Nem volt egyszerű rábeszélni őket, hogy jöjjenek fel hozzád! Örülsz? Most látom, itt az egész család. Csókolom! – néz körül, szeme megakad, Kristófon – Te is itt vagy? Miért? Mit keresel itt? – csodálkozik, meglátva, a barátját.

Katalin, az újonnan érkezettek elé megy. Fáradtan, lemondó hangsúllyal mondja:
– A mai nap tele van meglepetésekkel!
– Nórikám! De jó, hogy eljöttél! – ujjong, Etus. Óvatosan feláll és lassan, ölelésre tárt karokkal indul, a lánya felé – Kicsit még szédülök és a fejem is fáj. Kislányom, gyere ide gyorsan, had öleljelek meg! Magát is megölelem fiatalember! Maga, Gábor? Nórika, barátja? Szerintem már találkoztunk! Nem ön volt, Kata, régi…
– Anya! Ne! Ne mond tovább! Nem ő volt! – vág anyja szavába, Katalin.
– Ne haragudjon rám! Tudja az én koromban, már előfordul, hogy valaki rosszul emlékszik dolgokra, emberekre. Katikám, ugye te is örülsz, hogy a húgod is itt van? Pláne, hogy a barátját is elhozta! Mit szólsz hozzá, Mihály? Együtt az egész család!
– Igazán, én is nagyon örülök! De, ismét és újfent jelzem, hogy ebédre szólt a meghívás, és már régen elharangozták a delet!
– Mindjárt eszünk, apa, ne sürgess! – inti türelemre, apját, Katalin.
– Nálam a türelem már elfogyott. Szerencsére, előttem az asztalon van egy leveses tál, valószínűleg leves van benne! – kezébe veszi a merőkanalat és a tányérjába szed a levesből – Lehet, hogy már hideg, de szerintem így is ehető. Éhes vagyok, ezért, ha hidegen is, de megeszem a levesemet! – enni kezdi a levest, miközben a többiek meglepetten, szó nélkül nézik – Persze, hogy hideg. – mondja és tovább kanalaz – Mert enni, azt kell! – beszél evés közben – Különösen, ha probléma adódik az életben. Éhesen nem lehet megoldani a problémákat! – a tányér kiürül, leteszi a kanalát, hátra dől a széken és a társaságra nézve mondja – Most, hogy ettem, és nem vagyok éhes, már tudok segíteni, megoldani a gondokat! Mondja, el valaki nekem, hogy miről van szó! Én nem értek semmit, de úgy érzem, mindenki nagyon feszült. Valami nincs rendben! Mi a baj?

A társaság tagjai, mint, akik egy rossz álomból ébrednek, egyszerre kezdenek beszélni. A hangzavarból, csak egy-egy szót lehet érteni.

Kristóf: – Én csak, segíteni… a te barátnőd… csak nem… gondolod… én…
Anya: – Mondtam, ne edd hidegen… a gyomrod… ideges… éhes…
Katalin – Apa… megmelegítem… öröm… mindig… baj… nem… semmi…
Nóri: – Kár… feljönni… tudtam… hogy… Kata… érti… nem… sose… és…
Gábor: – Mondtam… hogy ne… te… erőszakos… nővéred… nektek… így…
Péter: – Azt hittem… békülni… ha tudtam volna… itt… új… fiúd… nem…
Apa: – Csend! Csend! Maradjatok csendben! Egyszerre csak egy beszéljen!
– Terhes vagyok! – halható tisztán, Nóra, hangja – Baj vagy nem? Ez van! – folytatja gúnyos hangsúllyal – Látom, sikerült mindenkit meglepnem.

A bejelentést mély csend követi, mindenki szoborrá dermed.

 

A mozdulatlanságot a csengő éles hangja töri meg.
– Ez már megint, ki lehet? – reagál elsőként, Katalin. Siet az ajtóhoz.
– Visszajöttem! Nórika itt van? – lép be, András, olyan lendülettel, hogy majdnem fellöki az ajtót nyitó lányt.
– Igen! Itt vagyok! – fordítja a fejét, András felé, Nóra. – Itt vagyunk! – javítja ki a mondatát, közben, gyengéd mozdulattal, megsimítja a hasát.
– Jó, hogy itt vagy! – mondja a férfi megfogva, Nóra, kezét – Miattad, miattatok jöttem vissza! Megkaptam az SMS-t. Meg kell mondani nekik, hogy…
– Már tudják. Megmondtam. – mosolyodik el, vállat vonva a lány.
– És mit szóltak hozzá? – érdeklődik bizonytalanul, András.

A társaság tagjai értetlenül néznek egymásra. Elsőnek, Mihály, tér magához.
– Mit szóltunk? Hogy, mit szóltunk? Egyelőre, még semmit! Szóhoz sem tudunk jutni!

Etus, lerogy egy székre.
– Biztos, hogy elájulok! – panaszkodik, és szalvétával legyezni kezdi magát.
– Ki a gyerek apja? – áll fel, Mihály, és az egymás kezét fogó párhoz lép – Maga a gyerek apja? – néz összehúzott szemöldökkel, Andrásra.
– Akkor, hogy jövök én ebbe a képbe? Mit keresek én itt? – kérdezi, Gábor felháborodottan – Már itt sem vagyok!

Sarkon fordul és gyors léptekkel, az ajtót becsapva, távozik.
– Úgy gondolom, egyértelmű, a válasz! Igen! Én vagyok a gyerek apja! – húzza ki magát büszkén, András – Nem is tagadom.
– De hát, ez hogy lehet? – értetlenkedik, Katalin – Mikor és hogyan történhetett?
– Az már a kettőnk titka. Nem tartozik senkire! Főleg nem rád! Szerelem. Ismered ezt a szót? Mond ez neked valamit? – néz nővérére, kihívóan, Nóra.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezi mérgesen, Katalin.
– Lányok, lányok! Fejezzétek be! Nórika, neked nem szabad idegeskedned! Gondolj a babára! Katalin, te pedig ne bántsd a húgodat! Gondolj az állapotára! – élénkül fel, Etus – Nagymama leszek! Végre, én is nagymama leszek! Ha ezt a barátnőm, megtudja…
– Biztos, hogy te, azaz maga, a gyerek apja? – lép elő a háttérből, Judit – Én úgy tudtam, hogy neked, magának, nem lehet gyereke! Nekem egy éve, még ezt mondta. – közli tényként, Judit, András, szemébe nézve.
– Hogy mi van? Egy éve, te ezzel a luzerral kavartál? De akkor már, mi együtt voltunk! – közeledik, Kristóf, indulatosan, Judit, felé.
– Nem biztos, lehet, hogy két éve volt. – mentegetőzik, Judit – Ismersz, az idővel mindig hadilábon álltam. Igazad van, már több mint, egy éve, hogy együtt vagyunk. Igen, igen két éve is van már annak, hogy, András, és én… De ennek már semmi jelentősége! Rég volt, talán igaz sem volt! Mi ketten, te és én, szeretjük egymást, csak ez számít! – mondja, Judit, és megfogja, Kristóf, kezét.
– Akkor, ezért tudtál beprotezsálni a céghez? Nem is gondoltam volna, hogy te és a főnök… Hát, Judit, ezt nem hittem volna rólad! – csóválja a fejét, Katalin. – Úgy tudtam, hogy te és, Kristóf…
– Jól tudod, én és, Kristóf…– mosolyog Judit és megcsókolja a fiút – Amióta megláttuk egymást, mi egy párt alkotunk! – a révbe érők maga biztonságával mondja – A kapcsolatok nagy része tele van nem várt fordulatokkal. A te esetedben is, Kata, emlékszem, a kettőtök közötti kapcsolatot, Gáborral, még le sem zártad, amikor már, Péterrel…
– Na, most fejezd be, Judit! – fordul szembe a lánnyal, Péter – Én és ő, mi is, egy pár vagyunk! Nem tudom, mi történt régen, ki-kivel, mikor és hogyan, de az biztos, hogy én szeretem, Katalint. Szeretném, ha ő lenne a feleségem! – váratlanul a lány elé térdel – Katalin, leszel a feleségem?

Pár pillanatnyi csend után, tisztán hallatszik a válasz.
– Igen.

Az igenlő beleegyezést, a meghitt pillanatot, a szerelmesek csókkal pecsételik.

Az ünnepélyes perceket, Mihály, szavai terelik vissza a vasárnapi ebédhez.
– Szerintem, ennyi meglepetés elég lesz mára. Remélem több, váratlan eseményre nem kell számítani, az eddigiek pedig megoldódni látszanak. Korog a gyomrom az éhségtől. Mindenki üljön asztalhoz és együnk végre!

Etus a férje mellé ül, hozzá intézve szavait, halkan mondja – Jól beszélsz, Mihály. – kezét a kezére teszi – A többi, már, legyen a fiatalok dolga!

A fiatalok sürögnek-forognak. Van, aki tányért, evőeszközöket, poharakat hoz, van, aki székeket, és van, aki ételt melegít. Végül elkészülnek, asztalhoz ülnek.

Kristóf, újra hozza a leveses tálat. Az asztalra teszi.

Mihály, nyugodt hangon megszólal.
– A levessel már találkoztam. – nyugtázza, majd kíváncsian érdeklődik – De, még, mindig nem tudom, mi lesz a teljes menü? Megtudhatom végre, mit fogunk ebédelni?

A társaság tagjaitól, gondolkodás nélkül, azonnal, kórusban, érkezik a válasz.
– Meglepetés!