Furunkulus

– Világéletében megcsalt – jutott megint eszembe, miközben összehajtogattam volt férjem frissen mosott ruháit, és beraktam a szekrénybe, szépen, rendben, egymásra helyezve. – Egy-két kapcsolat megbocsátható, de életformaként még sem lehet bevállalni, hogy mindig legyen valaki! Nem volt más választásom, csak a válás – szögeztem le megnyugodva. Igaz, mindez rég történt, mintha egy másik világban esett volna meg.

*

Pár napja, mikor rosszkedvűen jöttem haza a munkából, ő már otthon várt.
– Hogy telt a napod? – érdeklődött.
– Pocsékul – mondtam, és elmeséltem, hogy bezárják a munkahelyemet. – Próbáltam ugyan másik állás után nézni, telefonálgattam, de egyelőre sikertelenül.

Türelmesen végighallgatott, majd csak ült és szomorúan bámult rám. Láttam, hogy valami nyomasztja, meg is kérdeztem:
– Mi a baj?

Nem válaszolt, csak egyre jobban lebiggyesztette a száját, majd felállt és ölelésre tárta karjait.
– Gyere ide! – mondta, de már magához is vont.

Bennem megállt az ütő, mert eszembe jutott, hogy amikor édesapám meghalt, akkor nézett ugyanígy, mielőtt közölte a szomorú hírt. Pillanatok alatt végigfutott az agyamon, hogy – mivel a felmenőim már nem élnek, a lányommalmeg az előbb beszéltem telefonon –, csak a másik gyermekünkkel történhetett valami.
– Mi van a fiunkkal? – szakadt ki belőlem riadtan a kiáltás.
– Nyugi! – jött a felszabadító válasz. Nekem van bajom. Vastagbélrákom van – mondta síri hangon. Egyik traumából a másikba estem. Először is fellélegeztem, mert annál nagyobb fájdalmat nem tudok elképzelni, mint a gyerekeim elvesztése lenne. De az érzés akkor már megvolt, befészkelte magát. Megéltem, ha csak pár másodpercig is.
– Hogy-hogy? Van róla papírod? – erre a kérdésre futotta hirtelen.
– Nincs, de tudom. Érzem. Nem lehet más, minden jel arra vall!
– Milyen jelekről beszélsz? – kérdeztem vissza. Nem tűnsz betegnek. Jó a színed. Talán fogytál?
– Igen, két kilót, igaz már napok óta alig eszem, csak nem akartam mondani.
– Na de mit érzel? – erősködtem, hogy mondja már el végre, mi a csuda van vele. – Voltál orvosnál?
– Nem, de elolvastam a neten, csak az lehet. Tíz napja tompán fáj a hasam, ugyanott, és alig van székletem.
– Ez számtalan betegségnek lehet a tünete. De az új munkahelyeden lévő stressz is okozhatja – próbáltam reálisan megközelíteni a kérdést. – Honnan szeded azt, hogy vastagbélrákod van? És miért pont vastagbél? – forszíroztam tovább.
– Mert az! Ha elolvasod, pont ilyen tünetei vannak.
– Igen, mint számtalan más, kevésbé veszélyes betegségnek – vágtam vissza, akkor már dühösen, hogy ilyen bizonytalan alapon, így megijesztett. Ráadásul duplán, hiszen a fiam elvesztésének borzalmától még mindig nem tudtam szabadulni, de a rák bejelentése is megrázkódtatott.
– Na, majd én utánanézek a neten, hogy mi minden okozhat még hasfájást és székrekedést. Egy kis netes keresgélés után, már találtam is egy sokkal kevésbé veszélyes kórt, amit a stressz vált ki. Minden ráillett, amiről ő beszélt, ha már mindenképpen kell valaminek lenni, mert az is lehet, egyszerűen csak ideges, tíz nap, még nem krónikus betegség.
– Ez a te bajod, mutattam neki.

Ő meg persze nem hitte el, ragaszkodott a félelmes kór lehetőségéhez. Napokig lekonyult füllel, leszegett fejjel járkált, egy halálos beteg ember ábrázatával a képén. Ráadásul másnap épp temetésre készültünk, a gyerekekkel együtt. Végig nagyon megrogyott állapotban volt, s csak én tudtam, hogy nem a rokon elvesztése, hanem más oka van keserű arckifejezésének. Még le is fényképeztette magát a két gyereke társaságában egy padon, szinte csak a kép fölé kéne vésni az arcára kiült gondolatot: „Emlék rólam, nektek”.

*

A temetés másnapján, a hónaljamban kinőtt egy nagy gyulladt göb. Először azt hittem megcsípett valami, netán kullancs járt ott, csak kiesett. El is mentem azonnal egy lyme ambulanciára, mert nagyon ijesztően nézett ki a dudor. Hatalmas volt, piros, és nagyon fájt. Ott megállapították, ez nem csípés, hanem egy gennyes kelés.
– Mitől keletkezhetett ez rajtam? – érdeklődtem.
– Ez egy mély szőrtüszőgyulladás, ami furunkulussá változott. Nem érte valami nagy ijedtség a napokban? – kérdezte a gyógyász.
– De igen! – mondtam. Kettő, sőt három is, szinte egyszerre!
– Elmeséli? – kérdezte az orvos, – de csak ha szeretné – tette hozzá.

Hát elmondtam neki. Hogy nem volt elég baj, hogy aznap tudtam meg, új munkahely után kell néznem, este a volt férjem átéreztette velem, – ha csak egy pillanatra is – fiunk elvesztésének lehetőségét, majd azzal riogatott, hogy neki rákja van.
– Akkor érthető – válaszolt az orvos. Ne csodálkozzon! Nem kapott idegrendszeri sokkot, de a szervezete lereagálta.

*

Hazaérve a rendelőből, ő már otthon várt. Messziről sugárzott az arca, mint akit kicseréltek. Kezében egy papírt lobogtatott, az összes vizsgálati eredményével.
– Minden negatív – kiáltotta lelkendezve. – Nincs vér a bevitt mintában, és a laborleleteim is tökéletesek… vagyis, találtak egy kis vesehomokot – tette hozzá halkabban, szinte szégyenkezve, hogy csak ennyi. – Azt mondta a doktornő, feltehetően az okozta a tüneteket.
– Örülök – mondtam, s közben arra gondoltam, biztosan mindenkinek megvan a maga furunkulusa. Nekem ő, s ki tudja, lehet, neki meg én?!