Alkonyat

A koraesti vézna napsütés rózsaszín árnyalatot adott a foltokban már tisztuló, égaljának. A nap utolsó próbálkozással még áttörte a tavasszal szokatlan sűrűséggel hulló vigasztalan esőt. Egyszerre volt a fény s az eső hatására nyár eleji és őszi a hangulat. A teraszon ülve bámulta az esőt, a padlócsempe egyenetlenségein megállt a víz.

Az egyik lap közepén, kis zománc-hibán porzott a rá eső vízcsepp. Azt figyelte. Számolt magában, próbálta eltalálni, hogy mennyi idő telik el, míg újra ugyanoda esik egy újabb csepp. Húszig, majd tizenegyig számolt. A gyűrött póló és a farmer sem tudta álcázni a lassan terebélyesedő pocakját. Az eső mögötti kert, a hozzáértés nélkül, de nagy szeretettel össze-vissza ültetett fákkal, bokrokkal csapzottan, fényét vesztve, belesüppedt az estébe. A tiszafa feketébe hajló tűleveleiről csöpögött az égi áldás.

Hagyta, hogy fejében kellemesen zagyva gondolatok keringjenek, „York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át” – dünnyögte. Szerette, hogy tudnak eszébe jutni szép sorok. Sokszor mondogatja, ez már az öregség, mindig hülye anekdoták és oktalan idézetek jutnak az eszébe.

Arról mélyen hallgatott, hogy az utóbbi időben nem csak fogyasztja a betűket, hanem maga számára is váratlan késztetéstől vezetve írogató is lett. Ez az újsütetű dolog az írással zavarba ejtette. Most is ezen morfondírozott. Biztos együtt jár a korai elhülyüléssel minden ilyen váratlan dolog. Tudta nem öreg még, ha megadatik, még sok szép éve is lehet hátra. De mégis…

Ezt nem tudta mire vélni. Tanácstalan volt. Nagyon utálta, mi több megvetette a dilettantizmust. Mindig azt mondogatta, aki csak harmad, negyed tehetséggel megáldott, soha ne próbálkozzon, az magánügy. Maradjon is az.

Most is ezen morfondírozott, biztos együtt jár a korai elhülyüléssel minden ilyen váratlan dolog. Még a végén elhiszem, hogy írok. Közönség előtt gyakran mondta, hogy bizony aszúsodik, s várta a közepes poénért járó sikert.

Amiket első döbbenetében le irkált, nem tudta mit kezdjen velük. Kis történetek voltak. Az övéi, de vajon van-e bárkinek köze hozzájuk. Akár egy szó is, van-e bennük, ami miatt érdemes leírni, pláne elolvasni. Pedig jó lehet írni, egymás mellé kapirgálni a betűket. Na, már az sincs, nem kell kapirgálni, csak bizgetni a számítógépet.

Nem írok. Pedig, ha írnék, milyen intenzíven tudnám utálni mindazokat, akik, nálam jobban tudnak írni... Ült, és ahogy elmotyogta a néhány shakespeare-i sort, elnevette magát. Elégedetten nyugtázta, hogy újabb szép sor jutott eszébe: „...április az, ne higgy a bolondnak, nézd a tócsát, most mosolyog, de éjjel, ha fagy köti tükrét rád vicsorít...” Ez szép. Radnóti verseiért kamaszkora óta rajongott.

Újra kortyolt a pohárból, kicsit kaparta a torkát az ajándékba kapott kiváló minőségű whisky.

A kert fáit már csak foltoknak lehetett látni, teljes lett a sötétség. Megborzongott, lehűlt a levegő. Tegnap trópusi hőség, ma hideg és eső.

Két négyzetkilométeres körzetben tuti nincs még egy ilyen hülye, aki ezen a hideg, taknyos májusvégi estén ücsörögne a teraszon.

Itt felejtettem magam. Megint az idő múlásán járt az esze, elhúzta a száját. Mekkora marhaság, hogy a múlandóság ad értéket a megélt dolgainknak. Senki nem próbálta, hogy tényleg unalmas lenne-e az örökélet, az örök szerelem, örök nyár, meg ilyenek? Okos emberek milyen szánalmasan sok hülyeséget hordtak össze ez ügyben, csak hogy álcázzák félelmüket az elmúlástól. Újra az esőcseppeket figyelte a kövön. Ritkulni látszottak. Itt van köröttünk az öröklét, csak nem vesszük észre.

Nemrégen olvasta, hogy a svábbogár, ha levágják a fejét, még tíz napig is elél. Nem abba pusztul el, hogy elveszti a fejét, hanem fej és száj híján éhen hal! Tiszta röhej. Mit tudhat ez a svábbogár?

Mi a protekció oka, ami miatt a skorpióval együtt az Úrnál a teremtéskor olyan kiváltságokat kapott, hogy még a radioaktív sugárzást is bírja, állítólag. A rohadék.

Megnézném, ki cserélne egy hercig svábbogárral vagy skorpióval, még ilyen kiváltságok reményében is. Ivott és újra vigyorgott.

Ezt majd egyszer leírom. Persze ha tudnám. Na, lehet, hogy ebben például jobb vagyok, mint egy svábbogár. Legalább ebben. Göcögött, hangosan nyögött, fogta a poharat és az üveggel a hóna alatt bement a lakásba.

Aztán csak ült a nappaliban és nézett maga elé, elmélyülten tanulmányozta a kinyújtott lábát. Bámult maga elé. Hagyta, hogy lassan előkerüljön valami elhatározás, hogy mit csináljon.

A csak magányos időkre tartogatott rémes-hangosat sóhajtott, ami a nyögés és a nyikorgás közötti hangtartomány minden elemét tartalmazta. Felállt, elindult a spájz felé, a régóta őrizgetett, jeles napokra félretett Mounten Dew ír whisky-s üvegből méretes adagot löttyintett és fontos döntést hozott: - most tisztán iszom mondta. Rátöltött az italra és elégedetten bámulta a vastag falú poharat.