Ibolyaszínű ruha és más semmiségek

(Petőcz András: Sárga, kockás zakó című novellájához kapcsolódva)

Zsuzsu magabiztosan lépked a macskaköveken. Mintha súlytalan lenne. Magában kineveti a vele szemközt tipegő nőket, ahogyan magassarkúikban próbálják elkerülni az apró négyzetek közötti hasítékokat. Zsuzsu nem volt az a tűsarkús típus. Csinosan járt, de kerülte az ilyen feltűnést. Ma szinte lebeg. Kihúzza magát, érzi, ahogyan a szél belekap az ibolyaszínű nyári ruhába. Tudja, hogy remekül áll neki, ő is mindig mondja. Olyan vagy ebben, mint egy mezei virág. Mindig ezt mondja neki, ha az ibolyaszínű ruha van rajta. Szóval az ő kedvéért öltözött ma így.

Ismét meglebbenti ruháját a nyári szellő. Érzi, ahogyan megbámulják a férfiak. De nem csak a ruha miatt. Zsuzsu nem visel semmit alatta. Ma nem vett fel fehérneműt. Semmi különös, hiszen senki nem tud róla, de őt feltüzeli titkos meztelensége. Ettől szexisnek érzi magát. És úgy véli, ettől mindenki annak látja.

Zsuzsu a múltkor olvasott a gésagolyókról. Meg arról, hogy azok viselése olyan izgalmat okoz a nőnek, ami a szemébe, a mozdulataiba, a hangjába költözve, akár bűvös elixír, magához vonzza a férfitekintetet, férfivágyat. Zsuzsu akkor elhatározta, hogy a maga módján kipróbálja ezt. Nem volt szüksége másra, csak a testére. Szerette a testét, büszke volt telt idomaira, gömbölyű fenekére, puha melleire. És a gondolat, hogy a teste és a nyári szél, na meg a járókelők között csak egy leheletfinom ibolyaszínű selyem lebeg, most feltüzeli.

Zsuzsu várta ezt a napot. Rég nem találkoztak, szerelmük nem korlátozódott helyre és időre. Volt, hogy a vonaton találtak egymásra, máskor egy eldugott fogadóban, de a leggyakrabban a borostyánnal benőtt ház verandáján. Neki vette fel a ruhát, miatta nem viselt alatta semmit, és mert tudta, hogy így felkorbácsolva öleli majd át, az első pillanatban felszítva a vágyat mindkettőjükben.

Megérkezik az állomásra. Az információs táblához megy, majd a négyes peronhoz. A bódék előtt türelmetlen utasok várják, hogy megkapják újságjaikat, üdítőiket, szendvicseiket, hogy aztán mielőbb a helyükön ülhessenek. Zsuzsu nem siet. Ha nem kap jó helyet, majd áll, lehúzza az ablakot, és nézi a szaladó-siető-lihegő nyári tájat. Ha pedig ez is untatja már, leül a büfékocsiban és iszik egy kávét. Szeret vonatozni. Szereti, ahogyan suhan az életéből egy másik élet felé. Szeret csomag nélkül utazni, így még felelőtlenebb, még szabadabb az egész. És szereti, ha izgalmas az utazás.

Zsuzsu élvezi, ahogyan a sok bőrönd és cihelődő nehézkesség között egy ostoba bámészkodó miatt megnyílt résben, akár egy angolna, felsiklik a szerelvényre. Könnyű, ibolyaszínű nyári ruhájának selyme surran, ahogy öltönyökhöz, ingekhez, táskákhoz ér, ő ismét érzi alatta a semmi izgatását, és ez az izgatás nagyvonalúvá teszi, úgy véli, ebből a belső izzásból mindenkinek juttat egy morzsát, ezért mosolyogva, haját hátra vetve, tekintetét végig hordozza a körülötte állókon, tolakodókon, bámészkodókon, aztán siklik is tovább. Akár az angolna.

Az ablaknál áll, a szaladó-siető-lihegő nyári tájat nézi. Párállik, ahogyan ő szereti. Zsuzsu nyári nő. Az ősz elszomorítja, a tél untatja, a tavasz pedig csak ingerli. De a nyár, a nyár Zsuzsu nászágya, melegséggel, puhasággal, párálló szenvedéllyel. A férfi közben odaér az ablakhoz. Őt nézi. Nem szól egy szót sem, csak nézi, mintha egy izgató kép lenne vagy egy kéjtárgy. Nézi az arcát, a haját, a nyakát, a ruha vonalát, és a ruha alatt nézi őt. Zsuzsu jól ismeri ezt a nézést. Ezeket a pillanatokat. Érzi, ahogyan ismét elönti az izgalom, teste megfeszül, ösztönösen kihúzza magát, rámosolyog a férfira. Az a ruháról mond valamit, nyilván, hogy milyen jól áll neki. Tudja, ezért vette fel. Mert olyan benne, mint egy mezei virág. A férfi hosszan beszél, talán ő is. Aztán a férfi ráteszi kezét a derekára, ő engedi neki, és ismét kibámul az ablakon. A férfi keze simogatja, a finom selymet morzsolja ujjai között, mintha így közelebb kerülne a csupaszságához, kezét hol lejjebb, hol feljebb csúsztatja. Zsuzsu látja, hogy figyelik őket a szomszédos kupéból, de nem érdekli, sőt, inkább felizgatja. Úgy érzi, övé az egész vonat. Úgy érzi, mindenki az ő szépségének, kívánatosságának hódol, még ő maga is. A férfi egyre bátrabb, egyre vakmerőbb, vagy csak ő képzeli. Alagútba érnek. Csak néhány másodperc, de Zsuzsu megengedi magának. Hogy saját meztelenségétől és a férfi vágyától feltüzelve a csúcsra jusson. Ezer fényes szilánkra törik odalent, a selyem rátapad a bőrére, mintha az is akarna ebből a szenvedélyből. Újra vakító fény, a férfi keze rajta, vagy mégsem, tekintete összeakad a szomszédos kupéban kuporgó öregember sóvárgó ránézésével. Zsuzsu még vet egy pillantást a szaladó-lihegő-siető nyári tájra, aztán szélesen ringatva csípőjét, mellét maga előtt tolva, egyenes derékkal otthagyja. A férfit, az öregembert, az ablakot, a lihegő-siető-szaladó zölddel. Egyik lábát a másik elé helyezve, mintha kifutón lenne, sétál a büfékocsiig, Ott leül, kávét kér. Nézi a tájat. Nézi az ő nyarát.

Mikor a vonat fékezve megáll, Zsuzsu orrát megcsapja a szalma illata. Szereti a vidék illatát, a szalma, a levendula kislánykorát idéző fuvallatát. Zsuzsu szereti a vidéki állomásokat. Szereti, ahogyan mindenki türelmesen várja, akit vár. Aztán van, hogy nem érkezik meg, akit vár, akkor majd kijön elé másnap. És aki ide érkezik, azt is körül öleli ez az időtlenség, ahol nem számít, ha eltűnsz nyomtalanul, vagy ha feltűnsz a semmiből. Zsuzsu ruganyos léptekkel szeli a járdát, átmegy a kis téren és a templom sarkában befordul a hársfasorba. Mosolyog, ahogyan megpillantja a borostyánnal benőtt zöld házikót, a kis körerkéllyel, ahol majd rágyújthat végre egy ital mellett.

Benyit a kapun, még elidőzik a vonaton történteken, talán meg sem történt, talán a férfi ott sem volt, és ez is olyan, mint az összes fantáziája, aztán emlékezteti magát, hogy az ibolyaszínű ruha alatt nincs semmi, és a bejárati ajtóhoz lép. Az már nyílik is, mintha csak az ő jöttére várt volna. Zsuzsu egy pillanatig csak áll, nézi az ajtóban a napsárga ruhát, ami alatt úgy tűnik, nincs semmi, belélegzi a szalma és a levendula illatát, és belép.

Anna, napsárga ruhájában mosolyog. Mögötte a kép lefordítva a kisasztalon, de Zsuzsu így is tudja, hogy azon egy napsárga ruhás nőt ölel egy sárga, kockás zakójú férfi. Anna mindig lefordítja, ha a férje elmegy. Zsuzsu odalép Annához, olyan közel, hogy a két selyem egymáshoz tapad, és Anna szemébe néz.

Eszébe jut a szaladó-lihegő-siető táj zöldje.

És Zsuzsu örül, hogy még nyár van.