Ismered ezt az érzést?
Amikor minden reggel úgy ébredsz, hogy csak ezt a napot éld túl! Nem mintha veszélyek leselkednének rád, hanem mert annyira fáj az élet, hogy szinte elviselhetetlen. De tudod, hogy tovább kell görgetned napjaid. Most épp csak ezt az egyet, ami felvirradt rád.
Mindennapi első gondolatod: „Ő már nincs!”. Nem azért mert meghalt, bár lehet, még azt is könnyebben kibírnád. Hanem, mert elköszöntetek. Ha össze is futtok, vagy netán együtt mentek valahová, az már mit ér?! Mit ér, ha nem bújhatsz hozzá, nem ölel át, nem néz szemedbe mélykék szemeivel, olyan áthatóan, hogy azonnal arra vágysz, bárcsak eggyé olvadhatnál vele. Vagy lehet, rád néz, s úgy néz rád, de mégsem érhetsz hozzá, és ő sem ér hozzád. Mert megállapodtatok. Erre szerződtetek. Hogy VÉGE.
De állj! Ebbe nem süppedhetsz bele, mert szinte a gerincedben érzed a hiányt. Olyan elviselhetetlen érzés, amit nem lehet leírni. Nem fájdalom, nem zsibbadás, hanem hiány, ami fáj. Az érintés hiánya, amit elviselhetetlen űrként élsz meg. Valami, ami nélkül – úgy érzed –, nem tudsz létezni. Ott, a keresztcsontod környékén, ahol, ha megérintett, tudtad, nem vagy egyedül. Ott központosul a hiány. Ott, a keresztcsontod fölött, van egy pont, ami azt üzeni neked, végérvényesen magad maradtál.
Ébredés után felkelsz, s kimész zuhanyozni. Szerencsére ez napi rutin, gépiesen megteszed. A rád spriccoló meleg víz fölébreszt, kicsit magadhoz térít. Mintha valami életerő is szivárogna beléd. Aztán elindulsz munkába. Autóba ülsz, és figyelned kell a vezetésre. Milyen jó, hogy ilyen messze dolgozol! Így sokáig kell figyelned valami másra, ami nem te vagy. Közben zenét hallgatsz, ez érzéseidet felerősíti, jókat sírsz rajta, de nem gondolkozol. Nézed az utat, a forgalmat, nem akarsz balesetben meghalni.
Telnek a napok, a hetek, a hónapok, s te még mindig ugyanott tartasz. Egyszer csak észreveszed, megszűnt az a kibírhatatlan veszteségérzet a gerincedben. Elmúlt. Pedig Ő, hiányzik. Veszettül hiányzik. De élsz. S reggel kelsz, este fekszel, munkádat végzed, bevásárolsz, gyerekeidről gondoskodsz, kutyádat eteted, virágaidat rendszeresen meglocsolod. Olyan vagy, mint egy gép. Működsz. S közben egyfolytában rágondolsz. Amikor mással és másról beszélsz, akkor is ő jár az eszedben. Veled van minden pillanatban, részeddé vált, s úgy hiszed, ez így marad örökké.
Hiába a leépítési folyamat, ami fájdalmas volt és sikertelen. S te is mindent megtettél azért, hogy elhagyjon, mert a helyzet élhetetlen volt. Mégis mikor bekövetkezett, 3 napig nem ettél és nem aludtál, és még most is fogja vagy. Minden hiába, nincs menekvés. Meg kell élned a fájdalmat, és túl kell élned mindig csak ezt a napot. S amikor senki se látja, sírsz, sírsz és sírsz. Az autódat áztatod patakzó könnyeiddel, amiket útközben folyatsz. Ott egyedül vagy, és ha akarsz,vagy ha muszáj, hangosan ordíthatsz fájdalmadban. Zokogsz, mint még soha korábban.
Hazaérkezel, s könnyeidet letörölve kiszállsz, s teszed a dolgod, mint máskor. Csak közben nem vagy jelen. Valahol nála jársz, a múltban, vagy az ő jelenében, amit ráadásul megfigyelsz, hiszen közel laktok egymáshoz. Miatta költöztél ide, hogy láthasd bármikor. Akkor most nézheted! A néha megjelenő új barátnőt, akivel nem illenek össze. Egy hónapban egyszer ideutazik 200 km távolból, ennyi… Csak pótlék. Látod, tudod. Minden percben újrakezdenéd. S talán ő is. De az eszetekkel tudjátok, lehetetlen. Mert a szakítás csak őrjítő és elviselhetetlen, de az együtt maradás halálos lett volna. Már mindkettőtöknek magas volt a vérnyomása. Már a gyerekeid nem köszöntöttek fel anyák napján. S már az ő gyerekei is értésére adták, hogy hiányt szenvednek. Még akkor is, ha mindketten függetlenek voltatok, te elvált, ő özvegy. Vagy tán épp azért? A családban így még fontosabb személyek vagytok, aki ha szerelmes, nem marad belőle elég az otthoniaknak. Malomkőnek lenni, két urat szolgálni, nem lehet. Neked nem ment! S az ember, ha anya, ne legyen szerelmes! Nem a gyerekei miatt, maga miatt. Mert nem fogja tudni megbocsátani magának a gyerekeitől elvett perceket. Te például mindig attól féltél, hogy majd megbüntet a Sors, amiért nem töltöttél elég időt velük. Mondjuk, bajuk esik. Ezért betegesen féltetted őket. Na de ez is elmúlik, mint ahogy a többi is. Mert ugyan elviselhetetlennek érzed, de elviseled, túlélhetetlennek hiszed, és túléled, feldolgozhatatlannak véled, és mégis lassan feldolgozod…
S eltelik 10 év, és még mindig élsz. Ő közben megnősült, na, nem azt a pótlékot vette el, hanem egy helyes, csinos, hozzávaló nőt, akit méltónak tartasz arra, hogy utódod legyen. Nem vagy rá féltékeny, sőt képes vagy örülni a boldogságuknak. Büszke vagy rá, hogy te is a nője voltál annak, akinek ilyen klassz felesége van. Néha még imádkozol is értük. S közben elengeded, szép lassan, s örülsz, hogy megélted. Egy kicsit azért még dédelgeted magadban az érzést, a szerelmet, amit még most is fel tudsz idézni. Milyen jó, hogy ilyen közel laktok! Ha akarod, láthatod őt, csak vágyni kell rá, és úgy hozza a Sors. Máig össze vagytok kötve azzal a láthatatlan fonállal. Mindig előtted terem, ha nagyon szeretnéd. S ha egyedül van, még beszélgetni is tudtok.
Már csak attól félsz, hogy elveszíted. Elveszíted ezt a szép érzést, ami a mai napig hozzá kötődik. Szinte kétségbe esel, ha már nem látod az arcát lelki szemeiddel. A kép homályosul. De közben beözönlik a lelkedbe valami más. S egyszer csak azon kapod magad, újra szerelmes vagy. Beleszerettél az ezernyi csodába, a fények játékába, a színek kavalkádjába, a zene hatalmába, az egész teremtett világba. Szerelmes vagy az ÉLET-be, s tán még a halálba is, amiről már tudod, élet fakad belőle. Hiszen veled is megtörtént…
Bp., 2019 június 19.