Tökéletes szépség

A férfi elmélyülten nézte a falon körben felaggatott rajzokat, és a melléjük tett fotókat. Mind alatt rövid írás, dátumokkal. Tekintete lassan haladt végig a képeken, elolvasta a szöveget, néha elmosolyodott, máskor felvonta a szemöldökét, mintha csak azt mondaná: na, ugye! Halk, finom, zene szólt, felívelő, majd alászálló és újra felívelő dallamai a végtelenbe úsztatták a szobát, kiemelve a hétköznapiságból.

Leült, egy lapra köröket kezdett rajzolni, az egyiket kissé lekanyarította, amitől esetlenné vált. Azután keresztezte őket, ránézett egy fényképre, tovább húzott vonalakat, íveket, majd letette a fekete tollat, és zöldet vett fel. Belerajzolt az eddigi vonalakba. Kisebb zöld ívet, a kör alsó szélétől fölfelé hajlított vonalat, majd felülről lefelé egy újabb, amely összetalálkozik az alsóval, csúcsban végződve. Oldalt billentette a fejét, kisfiús mosoly suhant át az arcán. Szemlélgette, észre sem vette, hogy elégedetten bólogat.

Kinyitott egy dossziét, a lapot kilyukasztotta, lefűzte a többi tetejére. Ráírta a sorszámot. Éppen a tízezredik volt. Meglódultak a gondolatai. A tízezredik szobor helyett, a tízezredik átalakítás, de csak ebből a típusból. És mind mestermunka!

A város legdrágább negyedében levő villájára gondolt, az antik bútorokra, apjára, aki minden határozottságát bevetve elérte, hogy legalább fő irányában a családi, tradicionális foglalkozást vigye tovább.

Diadalmasan dőlt hátra az oroszlánkörmös fotelban. Minden szülői nyomás ellenére, végül csak keresztülvitte az akaratát. „Szobrász” lett! Nem is akármilyen anyagból dolgozik! Tekintetét a plafon felé emelte, de csak a feje feletti levegőt nézte. Lassan, de egyre biztosabban bontakozott ki számára, közvetlenül a homloka felett egy karika, amelyből aranysárgás, selymes fény ragyogott.

Valami ismeretlen zene szólalt meg a fejében, függetlenül a szobában hangzótól, körbefonta, és egyszerre látni vélte azokat a márványszobrokat, amelyeket sohasem készíthetett el, majd minden fehér köddé vált, már csak a különös zene szólt.

Az „anyagra” gondolt, a különleges, „anyagra”, amelyből ő dolgozik, amely minimális változhatóságában is állandó, egyszeri és megismételhetetlen a maga nemében, és mégis megsokszorozható, lélegző és fejlődő, növekvő és kisebbedő állapotában is csodálatos, és mint „műalkotás” maradandó. Ameddig…

És most, hölgyek jelennek meg, fejükön sűrűbb szövésű, halványzöld, átlátszatlan anyag, vállig takarja őket, válltól derékig csupaszok, deréktól ismét takarva földig.

Igen, válltól derékig fedetlenek, mint a műtőben, az előírások szerint.

Jönnek feléje, előtte kicsit megállnak, először lassan balra fordulnak, aztán még lassabban jobbra, majd nesztelenül kisétálnak. A mellek nem lógnak, nem fityegnek, nem remegnek, állnak. Körték, almák, dinnyék, kinek-kinek rendelése szerint. Tökéletesek, amilyennek születni nem lehet. Mind a tízezren.

Na, ezt csináld utánam, Isten!