Isztambul macskái
Isztambul azonnal levett a lábamról. A nem szűnő forgatag: emberekből, színekből és zenéből álló kavalkád. A város macskakővel és aszfalttal lekent utcáin sétálva, bazársorokon és különböző sikátorokon keresztül vitt utam, ahol ruhaboltokból gyermekméretű manökenek integettek a járókelőkre. Minden sarkon árusok kínálgatták portékájukat: tömény cukorból készült, pálcikára tekert, színes édességeket, fűszereket, és a legfinomabbat mind közül, kagylóba zárt rizsfalatkákat, amit az utcai árusok gyermeki könnyedséggel törtek fel pár másodperc alatt. Ujjaik között úgy peregtek a kagylók, mint itthon fogunk alatt a szotyi.
A legmeglepőbb látvány számomra, a város tömérdek macskája volt. Nem gondolkoztam sokat azon, vajon a törökök milyen háziállatokat tarthatnak, de előbb gondoltam volna egzotikus madarakra, vállakon ülő papagájokra. Ehelyett macskák voltak mindenütt: tekeregtek a hentesek lábánál, a bazárok mentén, a mecsetek mellett. Mindenféle színben előfordultak, legtöbbjüknek a farka is hiányzott. Hogy miért, arra nem tudtam rájönni. Egyik magányos kávézásom során próbáltam utánajárni, mikor dorombolva túl közel húzódott hozzám egy farok nélküli egyed, de ahogy sebhely után kutakodva, magánszférájába betolakodtam, nagy felháborodással odébbállt. Úgyhogy maradt a találgatás: az olykor-olykor szintén látható kóbor kutyák voltak a tettesek? Vagy a hentesek felé mutatott túlzott bizalmaskodás? Vagy egy külön farok nélküli fajtáról lehet szó? Nem tudhattam. Próbáltam faggatni azt a kevéske ismerőst, akiket isztambuli tartózkodásom alatt sikerült összeszednem, de mindannyian kitértek a válaszadás alól. Úgy tűnt, vagy nem tudják a választ a macskák faroktalanságára, vagy egyáltalán nem érdeklik őket a mindenhol ott lábatlankodó állatok.
Több gondolatot én sem szenteltem nekik, az első rácsodálkozás után pár nap alatt megszoktam és Isztambul szerves részeként kezeltem őket, mint mindenki más. Mint mindig utazásaim során, igyekeztem most is minél inkább a helyiekhez hasonlóan viselkedni, hogy a város igazi arcát tapasztalhassam meg. Legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem esett nehezemre. Először az tűnt fel, milyen könnyedén tájékozódom a városban. Rátaláltam a legeldugottabb helyeken lévő kávézókra, amiről helyi ismerőseim áradoztak; olyan éttermeket próbáltam ki, ahova más turista be sem merte tenni a lábát. Végül már azon kaptam magam, hogy értem az eladók kérdéseit, még ha válaszolni nem is tudok a saját nyelvükön. Ilyet korábban sosem tapasztaltam, de kétségkívül ez is része volt annak, amiért így beszippantott Isztambul. Úgy éreztem, kezdek a város részévé válni.
Egyik nap épp a Boszporusz felett átívelő hídon sétáltam, a horgászokat figyeltem. Nagy részük már hazafelé vagy imára készülődött, csak néhány idősebb férfi lógatta még horgászbotját a tengerbe. Átkeltem a hídon, gyönyörködtem a naplementében tündöklő városban, miközben a különböző mecsetekből érkező müezzinek éneke töltötte meg a levegőt. Az utcai árusok már összepakoltak és eltűntek. Én még épp időben szereztem be egyikőjüktől a vacsorámat, egy újságpapírba tekert grill halat, amit most jóízűen elfogyasztottam az üres utcákon. A belváros felé vettem az irányt – gondoltam még sétálok egyet, mielőtt hazatérek. Olyan környék felé indultam, amiről a turisták nagy része nem is hall isztambuli látogatása során. Vörös lámpás házakból nőnek öltözött férfiak integettek felém hívogatón. Barátságosan biccentetem feléjük, de eszem ágában sem volt belépni a házakba. Lassú léptekkel sétáltam magányosan az utcán, pár farok nélküli macska társaságában. Észrevettem, hogy a házak lakóinak mosolya egyre lejjebb hervad, míg végül teljesen eltűnik. Egyikőjük ijedten csapta rám ablakának spalettáját. Értetlenül álltam a történtek előtt. Egy fekete utcamacska dorombolva lábamhoz dörgölőzött. Hálásan hajoltam le, hogy megsimogassam mancsommal. Belefagytam a mozdulatba. Dermedtem bámultam kezem hűlt helyére, mert csakugyan mancsom volt. Éreztem, ahogy lötyög a cipő lábaimon a hirtelen keletkezett helytől. Ledobtam lábbelijeimet és feltárult még két mancs! Piszkosbarna, seszínű szőr borította mindegyiket. Olyan jellegtelen szín, mint amilyen a legutolsó utcamacskának van. Felfoghatatlan!
Az utcakövön lépések közeledtére lettem figyelmes. Az eddig útitársamul szolgáló kóbor macskák közelsége hirtelen igencsak fenyegetőnek tetszett. Ijedtemben nagy nyávogás kíséretében felugrottam a közeli kerítésre. Világossá vált számomra a tény, hogy macskává változtam. Mégis, csak egy gondolat járt a fejemben:
- Istenem, csak a farkamat ne!