Éjszaka csodái

(Hommage à Weöres Sándor)

 

Az utca hosszan tekereg a
budai oldalon, erdő kíséri
a valaha őzek lakta helyet,
de most kérdő tekintet lesi
az egyenes, néha meredek
Őzgida utcai közterületet.

Leszáll az éj.

A fekete aszfalton fehér csík
kanyarog, követi a szem, majd
elhagy, és a csóva, mely kacér,
ragyog, bajtársa a sötét égbolt
és a temérdek tüskés szélű pont,
körészegődik a kövér Holdnak.

Hangulattalan lépek az erkélyre,

a levendula illatos, szunnyad,
míg alattunk egy fonott szék
nyikorog, evőeszköz zörög, de
az elektromos gitár hangfoszlányai
leültetnek várni az éjjeli csendet,
s a hangulat megtalál.

Bosszant az öregek tévéje, a készülék

ordít, esetenként elkerülhetetlen,
hogy a hangerő lesz az úr, hol a
dobhártya ellenáll, de süket
fülekre talál a sok tétova hang,
miközben méltányolom a zajt,
reménykedem, úgy reménykedem,

egyszer lehalkul a világ. Majd

valami körbe leng, szörnyen büdös.
A földszinti lakó ugyan szimpatikus,
csak az a bagó!, az tényleg megvisel,
az orr levegőért kiált, de kúszik a szag,
eltalál. Bár egyszer szerettem valakit,
dohányzott, s akkor észrevétlen

kedves lett az idegen, szálló vendég,

de nem vagyok túl következetes,
és a cigit tolerálni már nem fogom.
Hirtelen érkezik egy tizenegyes,
robban a csend, a fék csikorog,
majd döng a test, a lejtő utat
mutat, irány a Törökvész, a Domb,

a Kert, mi az őneki!, s nézem,

a lámpafény mint sárga kendő,
takar minden házfalat, s a busz
felszállót éjjel aligha talál, kutat.
Most megjelent a fekete macska!
Látni magát, ugyan még soha-
sem hagyta, de én feketének

képzelem, és fiú, nyávog,

vágy után jár a hiú szerencsétlen,
óbégat, keresgél, harcol, és a remény!,
órákig magányos a lelkem.
„Életem!- aludnod kellene már”!,
a szomszéd erkélyen álló anya
fáradt, ingerült hangja kiszól.

Borzongok, feltámad egy kicsit a szél,

a házak közt keres utat s be-betér,
lebben egy függöny, kitakar,
izgalmat ígér arra, és suhan,
elcsen egy simogatást, az
éjjel szaga, a puha nyár illat
most ott ül, ahová leültem én.

Zirregnek apró tücskök,

a vörösfenyők törzse éjfekete,
s ahogy a hátsó lépcső fut az ágak
alatt, a csend, a nyugalom marad.
Nem akarom, hogy a részeg ének,
a hirtelen trágár jókedv, az utca
nyüzsgő erkélyei lázadjanak,

hozzám az éjszaka beszél.

Álom hív csippegő madarakat,
lágyan hűt egy fuvallat, jó,
hogy a szerelmek maradtak egykor,
nem szaladtak el, mint most a nyarak,
átkarol a zene, duruzsol halk ének,
a szobában miközben kint állok,

s a fények távolsága apró,

közel az ég, egy hegyvonulat rejt
sok kis háztetőt, bújik egy torony, s
ölel, nem enged rég a méltóságteljes
horizont. Jobbról a János-hegyi kilátó
integet, látod, amint hegyes, csúcsos
koronája karcolja az éjszaka tetejét,

büszkén őrzi a fényt, az éjfeketét.

Az erkély egyedül nyújtózik,
felette a tető lapul, egyenes,
a Nagy Medve látja csak őt
terpeszkedni, s innen hívogat, -
az irigyek nem hinnék, - a hidak íve,
színes testük, bronz-arany fénye,

csíkot húz a vízen vagy felett,

vajon melyikük a szebb? közel
húzzák kezem, ó milyen pirinyók,
bármelyiket könnyeden zsebre teszem.
És a panoráma! Szeretem! A Vár is ide-
bólint néha, ráköszön a hegytetőn álló
hű társasház, ki őt nézi minden,

minden gyönyörű nyári esten.

Ha együtt végig suhannék a
Törökvészen veled, ki tudja?, egyszer
lehet, - s tudom, más is látja, amit
titkol, az összes ködbe bújó éjszaka:
de akkor, csak a miénk lenne és
soha, de soha nem adnánk vissza!