MGTNLN LN

(Kántor Péternek)

Most, hogy harmadszor olvasom:
megtanulni élni, megtanulni élni, megtanulni élni –
kezdek tőle fára mászni, pedig azt se tanultam meg soha.
Nem volt kitől. Se apám, se nagyapám nem tudott.
Fára mászni se.
Bár ez nem igaz, hiszen az idősebbik István annak idején
tagja volt a kiskunhalasi akárhányadik bicikliszázadnak
az akárhányadik világégésben,
ott pedig komolyabb ellenállásba való ütközéskor ehhez
a taktikai cselhez kellett folyamodniuk. Csapatostul,
Csepel kerékpárostul - saját élménybeszámolói alapján.
Fára mászni mégsem tanított meg. Talán pont ezért.

Itt az ideje MEGTANULNI ÉLNI! – korholta magát a főnixmadár,
majd újra lángra lobbant. Harmincharmadszorra is.
Maga se tudta már, miért tette, megszokásból-e csupán,
vagy mert azt hitte, ez áll neki jól,
mindenesetre ez ment, és az emberek nem is vártak tőle mást.
Hajnal és alkony. Köztes állapot nincs,
és nem is volt. Csak a lobbanás.
De ez a gondolat, ez a gondolat csak nem ment ki a fejéből…

Talán lehetne ő is hétköznapi madár,
Jár, amivel ez jár.
Korán kelés, korán fekvés, rakhatna esetleg fészket,
tanulhatna közgazdaságtant vagy államigazgatást
hosszú féléveken át,
hogy aztán ezekből mit sem használva
a telefondrótos ügyfélszolgálaton kössön ki,
együtt a többi verébbel.
Vagy lehetne belőle is nyugatra költöző madár,
lelkitussal kérdőjelet festve fel az égre
mindig csak nyugatra, sose vissza közép-keletre
fejben mágnest leszegve, tudva, hogy kelepce,
míg szárnyunk alatt fütyül a szél.
Papagájként is mantrázhatná az igét
Meggyőződésének konok rácsai mögül,
a lényeg, hogy a gazda örül.
Fennhéjázó turul? Az is lehetne akár.
Kígyász-békászölyv, lelkekbe gázlómadár,
bömbölömbika, léprecsalogány,
huhogó vagy bíbic – annak semmi se drága
apró atomcinke, este foszforeszkálna
álmában még kicsit,
majd másnap újult erővel, még tízezer évig.
De nem, ő marad, ami volt, mitologikus tévhit
Inkább gyorsan elégni, mint lassan elhamvadni
Lángnyelvet öltve e számító világra,
Megtanulni élni? Hiszen azt tudni kell.
Próbálni hiába.