A transzvesztita és a terepjáró

 

Széplaki Tituszt hajnalban hazafele majdnem elgázolta egy terepjáró, méghozzá egy zebrán, amelyen a KRESZ szabályait teljes mértékben betartva haladt át. Csak annyi történt, hogy tűsarkújával, amely gyönyörű, de még szokatlan volt számára, belelépett egy csatornarácsba, kissé megingott, haladása ennek következtében lelassult, megtorpant, a nagy sebességgel közeledő jókora fekete autó pedig csak centiméterekkel előtte állt meg. A közhiedelemmel ellentétben ilyenkor nincs fékcsikorgás, egy modern autóban a hirtelen fékezést nem a gumi sikolya, hanem a blokkolásgátló kattogása követi. Széplaki megőrizte a hidegvérét, kibújt a cipellőből, lehajolt, hogy egyik kezével kirángathassa a rácsból, miközben a retikült szorongató másik kezével megértő türelemre kérte a sofőrt. Persze volt ebben a mozdulatban egy kis köszönetféle is, hogy végül nem lett elgázolva.

– Menj már az útból, te hülye picsa, ha már majdnem elüttetted magad! – hajolt ki a sofőr, hangjában volt megkönnyebbülés és düh is. Titusz kiszabadította a cipőjét, megtámaszkodott a kocsin, a feje pont egy vonalba került az autó emblémájával, néhány centiméter közelségből megtekinthette a kiterjesztett szárnyú sas részletgazdagságát.
– Kurvára oda kéne figyelned a zebránál – szólt vissza férfihangján. – Semmi jogod nincs száguldozni, aztán még engem számon kérni.

A sofőr nem válaszolt azonnal, zavart okozott a fejében a hosszú göndör haj, a testhezálló ruha, és a formás láb látványa, a dörgő férfihang kontrasztjával. Széplaki elképzelte, hogy a sofőr agya pont úgy kattog, mint a blokkolásgátló.

A terepjárós feleszmélt, „Rohadt buzi!”, mondta, nagy gázt adott, Széplaki szerencsére ekkor már a járdán tartózkodott. A cipő megsérült, de hordható maradt, visszavette. Elindult hazafele, a járdán is elkerülve a csatornarácsokat.

Azon gondolkodott, hogy még sosem vezetett ilyen nagy autót. Milyen érzés lehet?

Délután ezzel a gondolattal ébredt. Vezetni akar egy nagy autót. Olyat, amibe felfele kell beszállni, gallytörő rács van az elején, búgó hangon gyorsul, hogy az ember a gyomrában érzi, köbcenti ezrek és lóerő százak dolgoznak.

Nagyon egyszerű volt bérelni egyet. Egy közösségi autós oldalon a személyes- és bankkártya adatai megadása után lefoglalhatta a kocsit, amelyet aztán percalapú számlázással használhatott. Már csak érte kellett menni. Egy kocsma közelében parkolták le, a weboldal szerint bent kapja meg a kulcsot, és addig használja, amíg csak akarja.

Fejtörést okozott azonban a ruházat és a kinézet. Estélyiben és tűsarkúban nem lehet terepjárót vezetni, ahhoz bőrkabát és farmer dukál, meg bakancs.

Leoperálta a YMCA fellépésekhez használt motorosdzsekiről a flittereket. Elővett egy farmert, ami annyira szörnyen állt rajta, hogy már rég félretette kertészkedéshez. Fogalma sem volt, hogy vehette meg egyáltalán, de most jól jött. Bakancsa viszont nem volt. Eszébe jutott, hogy két emelettel lejjebb Annamáriának biztos van megfelelő cipője. Annamária egy fura depis csaj volt, nagy lábbal. Egyszer, amikor Titusz épp nőként indult el otthonról, összefutottak a liftben, szóba elegyedtek, megbeszélték, hogy milyen nehéz 40-es lábméret fölött szép cipőket venni ebben az egész rohadt városban, így néha együtt rendeltek a netről holmikat. Annamária egy pillanatra sem furcsálta azt, hogy Széplaki kettős életet él.

Titusz reménykedve ment le hozzá. A nő gangra nyíló konyhája ablakánál ült, fél pohár borral. Megint morgott, veszekedett önmagával. Titusz be sem csöngetett, csak behajolt az ablakon.

– Annamari, egy szívességet szeretnék kérni tőled. Van bakancsod, vagy valami komolyabban kinéző csukád? Mennie kéne bőrdzsekihez és farmerhez.
– Van olyan halvány emléked, hogy nekem lenne ilyen cipőm?
– Ne keseríts el. Semmid nincs?
– Van egy mattfekete bokacsizmám. Sosem hordom, ez is egy a ki nem dobhatóság zálogai közül, amiket ajándékba kapok az élettől.

Annamária mindig így beszélt, de Széplaki megszokta, és amúgy is jobban érdekelte, hogy lesz-e csizmája. A nő előkotort egy poros dobozt, amiben érintetlenül hevert a bokacsizma, a selyempapír gombócokat sem távolította el belőlük senki. Volt ugyan magasított sarka, de farmerrel teljesen férfiasnak nézett ki.

Széplaki Titusz megszemlélte magát a teljes alakos tükörben. Férfiként mennyivel egyszerűbb a dolga, felkap egy farmert, egy pólót, rá egy dzsekit, napszemüveget tol a feje búbjára, és kész is. Se paróka, se műszempilla, se zoknigombócok a melltartóban. A borostája tegnap óta kinőtt, csak rá kellett erősítenie szemöldökszínezővel. Keze automatikusan mozdult a szempillaspirálért is, észbe kapott, úgy hagyta a pilláit üresen, ahogy a szomorú hétköznapokban szokta. A cipőjét túl tisztának találta, ezért néhányszor megtaposta egyik lábát a másikkal, míg el nem érte a némileg kopottabb hatást. Nevetve gondolta, hogy most az alsógatyájába kéne egy zoknit tömni, aztán lemondott róla.

A terepjáróért tömegközlekedéssel ment, utazás közben beleélte magát a macsó csávó szerepébe. A metrón szétdobott lábbal úgy ült le, hogy másfél helyet foglalt el, a mozgólépcsőn pont közepén állt meg zsebrevágott kézzel. Elgondolkodott, hogy túrja az orrát, vagy köpjön egyet, de túlzásnak találta. A körútra kiérve meglátott egy gyros árust, mivel éhes volt, rendelt egy pitát a török eladótól.
– Hagyma, csípős, minden mehet, ne spórolj vele, haverkám! – mondta az eladónak, az pedig nem spórolt. Titusz szeme könnybe lábadt az erőspistával kevert joghurtos öntettől, alig bírta a fele gyrost megenni. Arra gondolt, hogy masszív gyomorégéssel járhat ilyeneket enni.

Már majdnem letörölte az asztalt, de észbe kapott, úgy hagyta és messziről a kuka felé dobta a maradékot, nem törődve azzal, hogy mellé megy. A szeme megrebbent, ahogy szemét a földre esett, de nem látta senki, mert a napszemüvege eltakarta.

Becsörtetett a kocsmába, ahol a terepjáró kulcsai várták. Csörtetett, már-már komikusan eltúlzott járással közelítette meg a pult krómlábú bárszékeit, de meggondolta magát, nem oda ült le, mert attól tartott működésbe lépnek a női ruhás reflexei és keresztbe tett lábbal, kecses kéztartással foglalna helyet. Egy sarokboxba dobta le magát, mint aki teljesen biztos a dolgában. Türelmetlen arcot vágott, amíg megérkezett a felszolgáló.

– Megengedhetnél magadnak egy jó viszkit – gondolta. – Az ilyen helyeken akad olyan viszki az itallapon, amelyet hajlongva tesz eléd a pincér. Kiválasztotta a legdrágábbat, a felszolgáló rezzenéstelen arccal, tisztelettudó gesztusokkal hozta az italt. Széplaki belekortyolt és rájött, hogy egyrészt utálja a tömény szeszesitalt, másrészt nem akar bepiálva vezetni egy idegen autót. Flegmán a telefonját kezdte nyomkodni, majd a méregdrága viszkit szinte érintetlenül hagyva a pulthoz ment.
– Vinném a verdát – mutatta az alkalmazásban a jogosultságát a pultosnak. – Mobillal fizethetek?
– Készpénzzel vagy kártyával lehet nálunk fizetni – szabadkozott a pultban álló fiatal srác. Széplaki erre fújt egyet jelezve elégedetlenségét, a száját is elhúzta.
– Akkor kártya. Remélem érintős, nem kell szarakodni – mondta. Érzése szerint sikerült beleélnie magát a szerepbe. Megkapta a kocsikulcsot, a pincérnek meg otthagyott jattnak egy gyűrött ezrest az asztalra dobva.
Kifele még eszébe jutott valami.
– Automata váltós?
– Igen, azt hiszem – szabadkozott a pultos.
– Picsába! – mondta őszintén. Azért volt mérges, mert még sosem vezetett automata váltós kocsit, és tartott tőle, hogy elindulni sem fog tudni. Mérgesen hagyta el a kocsmát, de nem felejtette el minden lépésnél megpörgetni az ujján a kocsikulcsot.

Ismerős volt a kocsi. Meglátta a motorházon a sas emblémát, amit közelről megszemlélhetett korábban. Ugyanaz a fekete hatalmas terepjáró magasodott előtte, mint hajnalban, csak most ő volt a főnöke.

Szerencséjére nem parkolt előtte senki, így az automata váltón sima “D” állást választva elindulhatott (ennyit tudott az automata váltókról), kicsit oda is lépett, hogy felhördüljön a nagy motor. Búgó hangon gyorsult, és valóban a gyomrában érezte, ahogy a köbcentik és a lóerők dolgoznak. Egy óra városban keringés alatt megszokta a magas és erős jármű irányítását, tetszett neki, hogy fentről átlátja a forgalmat, hogy még a balkezet is megadják, ha felpörgeti a motort és pofátlan. A drága autó olyan extra szolgáltatásokkal volt tele, amikről azt sem tudta, hogy léteznek, illetve, hogy szükség lehet rájuk.

A városi furikázás rövidesen vesztett a varázsából, elhajtott a közeli dombos-erdős külterületre. Tanulmányozta a terepjáróval foglalkozó fórumokat, megnézett néhány youtube videót és már szakértőnek érezte magát offroadban. Magabiztosan kikapcsolta az összes védelmi automatikát, amiket a tervezők mániákusan nagybetűkkel rövidítettek, épp csak a YMCA nem volt közöttük.

Magasra fröccsent a sár a tócsákból, gallyak csattantak a motorházon és a szélvédőn, de Széplakit nem érdekelte, hogy majd ráterhelik a kártyájára a sérüléseket. Uralni akarta az utat. Olyan ember akart lenni, aki nem fékez, akinek hatalma van, aki félvállról vesz másokat, mert a saját kocsiját sem félti, nemhogy a másét.

Azt gondolnánk Széplaki Titusz szabadságként élte meg a korlátok nélküli száguldozást, de elég hamar ráunt, és amikor egy kanyarban megcsúszva majdnem egy fának csapódott, ijedten megállt. Elege lett. Az erdőbe furikázás zajos, veszélyes. A dzseki, a csizma kényelmetlen, a farmer slampos. A terepjáró olyan gyorsan vesztett a varázsából, mint egy bűvésztrükk, ha megtudjuk a megoldását.

Nem értette mit keres itt. Visszavágyott az otthonába a szép ruháihoz, a sminkkészletéhez, a göndör hajához, a melltartóba tömött zoknikhoz. Egy utolsó széles kanyarral megfordult, majd hazafelé indult. Eszébe jutott a tegnapi este és különösen nagy figyelmet szentelt a gyalogátkelőhelyekre.